Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az út, V. rész

2015.03.13

 

 

Március 13. péntek

 

Elöljáróban annyit, hogy az elmúlt egy hét az állatok, és kicsit a rejtélyek jegyében telt. A szombat már borongósan kezdődött, a megjósolt szél és eső megjött, egész nap hol megeredt, hol pedig pár percig hét ágra sütött a nap. Nagy sétát emiatt nem is lehetett tenni, nem érdemes pár perc alatt eláztatni a ruhát, ami aztán napokig nem szárad meg. Amikor sütött a nap, kiültem ide a mellettem levő sziklára, gyönyörködtem a csodálatos tájban. A rohanó felhők, és a ki-kisütő nap amúgy is különleges, pillanatonként változó színeket adott a tenger vizének, amit tovább színesített még a nap kibukkanásakor kialakuló szivárványok ragyogó félköríve. Amikor eleredt, a sátorba húzódtam, és olvastam. A napokban rengeteget!

Szombat este aztán, szerencsére már sötétedés után igazából belekezdett az égi áldás, és egész éjjel esett. Ekkor ért egy elég kellemetlen meglepetés. Itt a dűnék között, a fák és a bozótok világában, mint már írtam, elég gazdag és változatos a fauna. Az igazi élet, a mozgás, sötétedés után kezdődik, ekkor eltűnik az ember, felbátorodnak az itt élő, és a sötétben is remekül tájékozódó, mozgó állatok, indul a táplálékkeresés és szerzés. Ennek megfelelőn már az eltelt százegynéhány éjszaka alatt hozzászoktam az éjszaka neszezéseihez, a szemetes zsákomban kukázó macskákhoz, (vagy valamikhez) a fejemtől 10 centire, a sátorponyva külső oldalán szimatoló kutyusokhoz (vagy valamikhez).

Tehát este békésen olvastam, egyhangúan dobolt az eső a sátorponyván, a tenger felől a hullámok morajlása is növelte a monoton zajt, a külső szöszmötölések ilyenkor kevésbé hallatszanak. Csak a mozgásra figyeltem fel a fejem fölött. A belső sátor, a hálófülke kupolájában, a tetőn van egy vékony hálóból készült szellőző ablak. Ott vettem észre a szemem sarkából a mozgó árnyat. Mikor odavilágítottam, egy méretes patkány szürke, szőrös teste, és hosszú pikkelyes farka volt fölöttem. Hát, bevallom, megborzongtam! A lámpával alulról ráütöttem a hálóra, a hasára, de a vékony szövet engedékenyen lebben, nem igazán lehet rá erőt kifejteni. Nem is sikerült ütésnek, inkább csak jelzésnek, amire elindult lefelé, a merevítő pálca mellett, a hálófülke és az esővédő két rétege közt púposodott ki a kövér teste. Nem volt igazából ijedős, meg úgy tűnik nem nagyon akart az esőre kimenni, mert még jó ideig ott mászkált a sátor aljánál, az esővédő oltalmában, néha pedig újra elindult felfelé. Olyankor figyelmeztetőleg odacsaptam, de sokat nem ért a rugalmas vásznon.

Nem igazán örültem neki. Nem szeretném ha ideszokna, és mivel elég észrevétlenül mozgó jószág, kellemetlen és kényelmetlen, hogy egy percre nem lehet, illetve nem tanácsos a belső sátrat nyitva hagyni, ami persze azzal jár, hogy naponta ötvenszer kell a cippzárat fel-le húzogatni, pedig már így is csak a lélek tartja, és néha csak nagyon óvatos centizéssel sikerül úgy felhúzni, hogy tényleg zárva is maradjon, ne nyíljon széjjel. Nem sok fóbiám volt/van az életben, de három az gyerekkorom óta elkísért. A békák, a pókok, és a patkányok. Ebből már kettő itt megvolt, bár a pókokkal már egész jól megbarátkoztam. Lehet, hogy ez lenne a fóbia ellenszere?

Mindenesetre azóta szigorúan zárva a lakhelyem. (Bár a napokban olvastam az internetes Délmagyarban, hogy otthon a panel WC-jében jelent meg a hívatlan jószág, úgyhogy igazából nem is panaszkodhatok hogy ez a természet ölén megtörténik, hisz ez tulajdonképpen az ő otthonuk, én vagyok a betolakodó.) Vasárnap az előző napinak folytatása volt az időjárás, ritkábban esett, de a nap is ritkább vendég volt, a szél viszont maradt. A könyveim falása folytatódott, mostani átlagom minimum napi egy könyv. Kevés volt a szokásos hétvégi kiránduló is, talán egyetlen értékelő hozadéka a szeszélyes tavasznak.

Valamelyik reggel a boltba menet, a bejárón összefutottam a szomszédban lakó férfival, aki néha halász, néha a városban halárus. Üdvözöltük egymást, a szokásos pár udvarias érdeklődés, az időjárás kitárgyalása. Na, Ő is megerősítette, amit a boltban és a tavernában már emlegettek, hogy régen volt ilyen rossz idő télen a szigeten. Nem szoktak tartósan ilyen nagy esőzések lenni, a szél is sokkal enyhébb, a viharok ritkábbak, a hőmérséklet jóval magasabb. Megerősítette, hogy talán januárban szokott kicsit morcosabb lenni az időjárás, akkor sem ennyire, de amúgy csendes, napos, szélcsendes, 15-18 fokos telek vannak, pláne így márciusban! És főleg nem ennyi esővel. Az indulás előtti tájékozódáskor olvastam, hogy Naxos gazdag felszíni, felszín-közeli vizekben, ezért fejlett a mezőgazdasága. Most, amit látok, a mindenütt elöntött földek, a víz alatt álló gabonatáblák, krumpliföldek, szóval szerintem ez már túlzott gazdagság! Kísért a kép, mikor három és fél éve Norvégiában tekertem hazafelé a nyár végén, és az út mellett a hatalmas aratásra érett gabonatáblából csak a kalászok látszottak ki, a 70-80 cm-es szár végig vízben volt, természetesen lehetetlenné téve az aratást. Ott mondta egy helyi biciklis, aki megállt, mikor fényképeztem a táblát, hogy hosszú évek óta nem volt ennyire esős nyaruk. Hááát, kifogom! Vagy vonzom?

A szomszédomnak megemlítettem, hogy akkor, ahogy egyszer már futólag beszéltünk róla, mikor hazamegyek, szeretném itt, a háza közelében hagyni a biciklit és az utánfutót. Mondta, hogy persze, megegyeztünk, majd elköszönés és indulás után szólt utánam, hogy nem is itt kellene hagyni, hanem van neki egy háza a faluban, ott kisebb a forgalom nyáron, és udvara is van, zárható hely tudom hagyni, inkább majd odavigyük a felszerelést. Hát, jó!

Keddre elfogyott az ivóvizem, és a hely a faluban, ahonnan eddig hordtam, az is megszűnt. Hogy összefüggésben van-e azzal, hogy a falutól kifelé, a szomszéd üdülők, apartmanok felé csatornáznak, vizet vezetnek, nem tudom. Lényeg az, hogy mostanában mind gyakrabban volt vízhiány, vagy zavaros víz jött, mostanra pedig a csapot is leszerelték. Az akna fel van bontva, tehát lehet hogy átalakítják. Mindenesetre a jobb idő (?) beköszöntével könnyebben tekerek be  a városba, így most rászoktam, hogy az ivóvizet onnan hordom. A bolt mellett (is), és még több helyen van a városban nyilvános kút, amire deklaráltan ki van írva, hogy valóban szűrt, tiszta ivóvíz. Kedden szép idő volt, így délelőtt bekarikáztam vízért. Ha már ott voltam, apróságokat be is vásároltam. Szappant nem vettem!

Említem ezt azért ilyen hangsúlyosan, mert az említett rejtélyes dolgok második része épp kedden éjjel történt. A patkányos éjszaka után, tehát vasárnap este megint nagy duhajkodás zajlott odakint, a szemetes zsákot, a száraz fát tároló hungarocell dobozokat, az azt védő zsákot piszkálta, csörgette valami nagy hévvel, én betudtam a macskák szokásos kukázásának. Hétfőn, mikor mosogatni akartam az ebédfőzés után, a mindig a mosogató asztalon tartott, a tálak mellett levő mosogató szivacs nem volt a helyén. Körbenéztem mindent, (azért az én mindjobban feléledő rendszeretetemnek is még vannak szeplői) de sehol nem találtam. Megnéztem, nem öntöttem-e ki a vízzel, megnéztem a szemeteszsákot nem dobtam-e ki, és természetesen ezek valószínűtlenek voltak, de valami nem tűnhet el, csak úgy! Kivéve a mosogatószivacsomat, mert az bizony eltűnt.

Volt egy rosszabb állapotú, használtabb, azzal mosogatok most, legközelebb veszek újat. Kedd este 11 után, olvasás közben megint nagy duhajkodás odakint, most a sátor jobb oldalán, ahol két nagyobb hungarocell doboz alatt tartom a cipőimet, védve az esőtől. Azokon is van egy műanyag mosdótál, mellette egy szintén műanyag kistálban a nemrég megkezdett Amo szappanom. Ezeket piszkálta, tologatta valami, feltehetően egy kutya. Kiszóltam neki, hogy ideje abbahagyni, és elmenni aludni. Nem akarom minden zajnál a két cippzárat feltépni, és zseblámpával megnézni, hogy mi az, esetleg elzavarni, mert mire mozdulok, és a két cippzárat kinyitom, addigra már úgyis hetedhét határon túl van. A húzózárak meg tovább kopnak. Egy idő után aztán csend lett.

Reggel kimentem, első dolgom volt megnézni, mit rombolt az a valami. A szappantartó tálka a földön, és a szappannak hűlt helye! Körbenéztem, a bokrok alatt járatok vannak, ahol az itt lakók közlekednek, oda is benéztem, de sehol semmi. Egy kimondottan illatos, parfümös mosdószappant, ami még alig használt volt, tehát még legalább 100-gr-os volt, és elég méretes volt, valami a szájába vett, és elvitt. Cica, mókus, nyúl, patkány kiesett, ez csak egy nagyobb testű kutya lehetett, aki feltehetően tisztaságmániás. Mert valószínű ezek szerint a szivacsot is az ő számlájára lehetett írni! De miért? (Pikantériája a dolognak, hogy aznap faltam Dean R. Koontz, mostani kedvenc szerzőm sokadik itt olvasott könyvét, ami egy kísérleti intézetben kitenyésztett, és onnan megszökött, génmanipulált, rendkívül intelligens, és ennek köszönhetően rendkívül kegyetlen, hatalmas testű fehér patkánycsorda vérengző ámokfutásáról szólt! Stílszerű…. Ha kicsit félénk lennék, azt hiszem reggel gyorsan sátrat bontottam volna! :-) )

Azóta semmi rendkívüli, az este és az éjszaka szokásos zajai, de nem tűnt el semmi. Igaz, a patkány éjszakája után, most minden este bekapcsolom a magammal hozott, de itt még nem használt ultrahangos állatriasztómat, ami az utánfutóba van szerelve a Skandináv út óta. Utoljára ott használtam, igaz, ott is csak pár éjszaka Svédországban, mikor pár napig a Sarkkör feletti hatalmas, lakatlan, erdős vidéken mentem keresztül, és ahol naponta találkoztam a farkasok által széttépett rénszarvasokkal, illetve többször láttam magukat a falkákat is az út menti erdőben. Igaz, elméletileg emberre soha nem támadnak, de jobb az óvatosság, akkor pár éjjel használtam. (Bár attól függetlenül mindig ott szimatoltak a sátor közelében éjszakánként.)

Kedden megszűnt a nagy szél, azóta szokatlanul csend van, a tenger is lenyugodott, nincsenek azok a hatalmas, mennydörgő hullámok. Van helyette igazi mennydörgés. Napi egy-két órát sikerül kifeküdni a strand homokjára is. Amikor nincs felhő az égen, vagy éppen nem esik, a szélcsendes időben hirtelen nagyon meleg lesz az idő. A meteorológia szerint az UV már az 5-ös erősséget is eléri, és valóban, szinte éget. Elég is egyenlőre a napi 1-2 óra.

Még egy keddhez fűződő esemény, 10.-én volt öt hónapja hogy úton vagyok. Ezzel megdőlt egy csúcs, eddig napra pontosan 5 hónapos volt a leghosszabb út, amit távol töltöttem az otthontól, ez pedig épp a sokat emlegetett Skandináv út volt. Akkor egyben 150 éjszakát aludtam sátorban, most ezt is meghaladtam. Igaz, most sokkal kényelmesebb, komfortosabb körülmények között, nem minden reggel tábort bontva, és továbbállva, majd este újra, új helyen, 50-80 km-el odébb újra sátort verve. Ez volt a dolog legmacerásabb része, ez most azért nem is hiányzik. Az Izlandi utat is beleszámolva, az elmúlt 3.5, közel négy évből több mint egy évet sátorban töltöttem, csavarogva. Néha azért belegondolok, nem vagyok én ehhez már kicsit túlkoros? :-) De belül még nem érzem, hisz élvezem minden napját. Érdekes, hogy az említett előző úton 3 hónap múltán jelentkezett egy kicsit depresszív érzés, ami talán a honvágy és a magány furcsa keveréke volt, mindenesetre határozottan éreztem, és ez csak fokozódott a hazatérés napjáig. Biztos hogy benne volt a folyamatos menés fizikai megterhelése, illetve a kimerültség, amit ez okozott, de tudom, hogy hazatérésem után még jó ideig ez megmaradt, nehezen „rázódtam helyre” lelkileg. És ezt nem én éreztem így, hanem családtagok állapították meg. De most, ezen az úton, sem az ominózus 3 hónap után, sem most, immár 5 hónap elteltével nem érzek semmi hasonlót. Akkor éreztem, és látható is volt rajtam. Lehet hogy most csak én nem érzem? Kíváncsi vagyok hazatérve mi lesz majd észrevehető rajtam. :-)

Március 21. szombat

A meteorológiai tavasz első napja, és valamikor most van a napéjegyenlőség is. Na, meg tegnap a részleges napfogyatkozás, amiből itt délen, már semmi nem volt látható. Tehát megint eltelt egy bő hét, egy meglehetősen eseménytelen hét. Történés mindig van, csak ezek már annyira a mindennapok rutin-történései, annyira egy egyszerű hétköznapi élet velejárói, hogy eseménynek már jóindulattal sem lehet nevezni, és igazából már a napló létjogosultságán is elgondolkodtam. Most még hazatértemig, április végéig írom, ha már neki kezdtem, de az augusztus végi visszatérésem után már nem.

Most, még erre a bő egy hónapra, míg itt vagyok, van egy-két tervem a környező szigetekkel, és még magával Naxossal kapcsolatban is, csak várom részint az igazi jó időt, (szeszélyek, és meglepetések nélkülit), részint az utánam küldött jogosítványomat, na meg hogy a komptársaságok erőt vegyenek magukon, és kicsit sűrítsenek már a járataikon. Nem nagyon szeretnék a szomszéd szigetek rövid meglátogatására két napot szánni, mivel az sátorbontással, majd újra sátorveréssel jár, ezen kívül azzal, hogy a mind jobban benépesülő parton két napra, illetve főleg a köztes éjszakára őrizetlenül itt  kellene hagynom a táboromat. Persze fő a bizalom, de most már mind több külföldi van. Az egy napos út feltétele az lenne, hogy reggel lenne oda útba komp, és estefelé vissza. Ezek rövid utak, kis távolságok, (10 km, egy óra maximum,) de még nincs ilyen járat, remélem áprilisban már sűrűsödnek.

Az időjárás még mindig nem az igazi, elképesztően szeszélyes, sokkal inkább mint az otthoni április, amit etalonnak tekintünk, és példaként említünk. Itt jó esetben órák, de néha percek alatt változik évszaknyit az idő. Reggel bekarikáztam a városba, egy kis víz utánpótlás, plusz bevásárlás céljából. Hűvös és erős északi szél fújt, vasrag szürke felhők takarták az eget, örültem, hogy egyáltalán megúsztam eső nélkül. Most, ebéd után itthon kint ülők a parton a karosszékben, egy szál fürdőnadrágban, szél sem rezdül, a hullámok is csak épphogy csak félálomban ki-kinyalnak a partra, a nap éget, megnéztem, az UV 6-os erősségű, narancssárga figyelmeztetéssel.

Az utóbbi egy hétben meglehetősen kellemetlen volt különben is az idő. A szelet igazából sosem szerettem, még az otthoni, házak által tompítottat sem. Izlandon két hónapig napi 24 órában a legkeményebb, állandóan tomboló szélben éltem, mentem, nagyon elegem lett belőle. És itt ugyanaz van már hetek, és talán egy-egy kis szünettel hónapok óta. Egy hete csak északról fúj, 70-80 km-es sebességgel. Igaz, hogy mikor kisüt a nap, az itt lévő sziklák szélárnyékában elbújva remekül lehet napozni, sőt, még egy-egy rövid megmártózás is belefér, de sétálni a hosszú homokstrandon nem igazán lehet, annyira hordja a szél a homokot.

Ettől függetlenül unalmas perceim nincsenek, az előbb felsorolt „nyűgök” pl. határozottan kedveznek a mosásnak, órák alatt szárad meg minden. Mindennap meleg ebéd, a körítésekkel 2 óra, vízhordás, tüzelőgyűjtés, takarítás, stb. Szerencsére a nap ereje miatt már hetek óta nem szorultam a Gorgona-beli töltésre, minden este kényelmesen tudok órákat filmezni, olvasni. A napok hosszabbodnak, már este hétig kint lehet lenni világosban, és mához egy hétre ráadásul óraállítás is lesz.

A kezem, az elmúlt hetekben, valószínűleg hála a kapott tabletták szedésének, és a krémes kezelésnek, szépen meggyógyult, a sebhelyek is elmúltak. Határozottan örültem neki, mert kellemetlen volt, és épp ezért esik most nagyon rosszul, hogy a bal kezem ujjain megint ugyanaz kezdődik. Viszkető, égő piros csípés-pöttyek, és kezd megint megdagadni. Úgy látszik csak besurrant a sátorba megint valami, és éjszaka megint lakmározott. Holnap ha nem esik, megint kipakolok, és átnézek mindent, sajnos a sátor elég zsúfolt, nagyon sok lehetséges búvóhelye van egy apró kis nyolclábúnak. Nagyon kicsi krémem még van, most megpróbálom még azzal kenegetni.

Hétfőn, és ma szombaton voltam bent a városban, a szükséges bevásárlásokra, és vízért. Sétáltam is egy nagyot a kikötőben a szokásos útvonalon, az szezon még mindig nem indul. Elég kihalt a sétány, a tavernákat folyamatosan renoválják, kevés van nyitva. Két este, napnyugta előtt, mikor kicsit enyhült a szél, újra megpróbáltam a horgászást, de fél-fél óráig maradtam csak, és mikor a tizenvalahanyadik bedobás és felcsévélés is teljes sikertelenség volt, ráhagytam. Még a szokásos béby-polipok sem kapaszkodtak az apró műcsalira.

A halászhajók viszont visszatértek, újra tele a kikötő, valószínű ők már érzik az idény kezdetét. Nem tudom, van-e nekik egy szokáson alapuló, vagy egyéb határidejük, de érdekes látni, hogy mind a kikötőből való rövid, téli elvonulás, mind a tavaszi visszatérés egyszerre történik. Most már 2-3 naponta nagyobb, nem csak helyi halászhajók is kikötnek, hűtő-kamionok várják őket, és egy félórás, villámgyors átpakolás után már indulnak is vissza a tengerre. Mire kikötnek, még út közben szétválogatják a zsákmányt, a fa-, de inkább hungarocell dobozokban katonás rendben sorakoznak fajták és nagyság szerint osztályozva a különböző halak, polipok, tintahalak. A megállás pillanatában odafarol a kamion, a legénység még boszorkányos gyorsasággal egy-egy nagy kanál apróra zúzott jeget dob a dobozokban levő árura, és már megy is a kamion rakterébe. Tényleg igazi nagyüzem. Nagy mennyiségekről is beszélünk, és ez csak itt, és csak egy hajónál. Mikor visszafelé sétáltam, ráértemben azért elgondolkodtam azon, amit már ezzel kapcsolatban nagyon sokszor olvastam, de igazából nem nagyon figyeltem még rá, hogy tényleg, világviszonylatban pl. egy nap alatt, mennyi élőlényt emelnek ki az óceánokból? Mennyi kerül ezekből valóban hasznosításra, és mennyi a hulladékba? De a legfőbb kérdés, vajon meddig bírják a tengerek, óceánok ezt a tempót, meddig van utánpótlás?

Az egyik, kisebb, helyi halászhajón már eléggé összebarátkoztam az egyik halásszal, sokat beszélgettünk már, Ő ott lakik a hajón. Mostanában kicsit ritkábban találkoztunk, amikor rossz idő volt, Ő is visszavonult, másutt lakott, a jobb időben meg a tengeren van. Csütörtökön mégis összefutottunk, és egy már régóta dédelgetett ötletemet is megosztottam vele. Hogy mi lenne, ha egy rövid útjukon én is tengerre szállnék, és elkísérném őket egy közelebbi útra, fényképezni, filmezni, megnézni hogy is dolgoznak. Bevallom nem túl nagy lelkesedéssel fogadta az ötletemet, nevetve csóválta a fejét, és azt magyarázta, hogy ő csak egy halász, de a tulajdonos szerinte nem fog beleegyezni. Mindenesetre még nem adtam fel, csak nagyon ébernek kell lenni, hogy a tulajt is elcsíphessem. Mindenképp jó buli lenne! Persze azért nem szakadó esőben, és nem viharos szélben, és nem egy két-három napos, messzi vizekre vezető úton, mert azért elég gyakran ilyenekre is mennek.

Még talán egy említésre méltó esemény történt a héten. Éjszaka a nem-kívánt látogatók békén hagytak, a szokásos cicák, kutyusok látogattak csak meg. Nagyon élénk viszont a nyuszik élete, most megint félelem nélkül mozognak a közelemben, többször jönnek be az „udvaromba”, ott legelésznek a sok esőtől szépen sarjadó friss füvön. Nem tudom mikor szaporodnak, de nekem lényegesen többnek tűnnek, mint késő ősszel, télen. Az ő, és persze a turisták védelmére, mint már írtam, körben ki van táblázva, hogy ezen a védett területen, a dűnéken vadászni tilos. Persze nem lennének görögök az itt lakók, ha ez a tilalom igazából érdekelné őket. Amúgy is szeretnek vadászni, minden este, kora-éjjel hallatszik a környékről a puskaropogás, és nem nagyon lehet egy olyan kört sétálni, hogy ne botoljon az ember üres vadász-töltény hüvelyekbe. Az itt menedéket találó, és csábítóan sok nyulat is próbálják azért becserkészni, többször láttam már, hogy idomított kutyákkal hajtották őket, sőt, párszor már hallottam lövést is a közelből, igaz, inkább flóber-puskának tűnő gyengébb pukkanást.

Azt hiszem szerda éjjel volt, már éjfél közeledett, a szokásos neszezés közepette olvastam, mikor közvetlen közelről egy igazi nagy puskalövés dörrent bele az éjszakába. Természetesen majd összeroppant a TAB  a kezemben, mit szépítsem, nagyon megijedtem a hirtelen dörrenéstől. De aztán megint csend, sem kutyaugatás, sem csörtetés, sem nyuszi-sírás nem hallatszott. Néma csönd, mintha semmi nem történt volna. Reggelre már gyakorlatilag el is felejtettem. A sátorral szemben pár méterre, egy fához támasztva, egymáson van 4 db Hungarocell-doboz, amit a halászok is használnak, és amikben fatára válogatva a több hónap alatt összegyűjtött kagylóimat tartom. Leültem az asztalhoz reggelizni, és közben csak úgy odapillantottam a dobozokra. Hát a másodiknak és a harmadiknak a bozótos felé eső oldala bizony egy jó nagy adag söréttel meg volt szórva! Egy bő tenyérnyi területen legalább 8-10 apróbb lyuk volt, ugyanúgy a vele szemben levő oldalon is. És az előző este még biztos nem volt ott. Megértem, hogy imádnak vadászni, és mint született, öntudatos görögök, a korlátokat sem nagyon viselik, de azért….. Nem esne jól a sátrat, vagy az utánfutót lyuggatnák meg!

Nagyvonalakban ennyi történt ezen az eseménytelen héten, rohannak a napok!

 

Március 29. vasárnap

 

Bő egy hete, hogy utoljára írtam a naplóba, ami megint azt jelenti, hogy elég eseménytelen hét van mögöttem. Az időjárás az „érdekességében” változatlan, amúgy mint eddig is, rendkívül változó. Épp az előbb történt, hogy kinéztem a fák alatti védett kis udvaromból a szabad égre, és örömmel láttam, hogy süt a nap, az ég kék, apró kis felhőfoszlányok zavarják csak kékséget. Visszajöttem, elkezdtem készülődni a napozáshoz. Nem telt el öt perc, a nap eltűnt, mire újra kinéztem, a környéket vastag felhőtakaró borítja. Idelent most teljes szélcsend van, úgyhogy rejtély, honnan jöttek a felhők. Valószínű a fülledt meleg, a rendkívül magas páratartalom, és persze a hatalmas vízfelület hatására jön létre percek alatt odafent egy-egy hatalmas felhőrendszer.

Múlt szombaton, utolsó jelentkezésemkor egész nap az a kellemes, koranyári idő volt, szélárnyékban napoztam, még az esti parti séta is zavartalan volt.  Vasárnap folytatódott a jó idő, talán kicsit több felhővel, de határozott meleggel. Szokás szerint a pihenőnapra megjelentek a turisták, kirándulók, vagy csak a fővárosból egy kis kikapcsolódásra kiugró családok. Nem feküdtem ki napozni, hanem a kis domb tenger fölé kiugró szikláihoz ültem ki, gyönyörködtem a tenger percenként változó színében, figyeltem a közelben elhúzó halászhajókat, és közben olvasgattam.

Egyszer, mikor épp felnéztem, úgy majd egy kilométerre valami páros ív villant ki a gyönge hullámok közül. Aztán még egy. A napsütésben az apró hullámok is szemfájdítóan villódznak, nehéz ilyen távolságból bármit is biztosan felismerni, de én delfinre gyanakodtam. A Jón-szigetek körül, hajókirándulásokkor már láttam a Földközi-tengeri delfineket, akik előszeretettel produkálják magukat hajók körül, itt még azonban a félév alatt nem láttam. Vagy csak nem vettem észre. Hirtelen bevillant, hogy én hoztam magammal egy távcsövet is! Igazából nem is tudom milyen megfontolásból csomagoltam el, egy internetes leértékeléskor kínálták potom pénzért, és én akkor a nagy kalandra készülve úgy éreztem, hogy ez még feltétlen kell a felszereléshez. Részint, mint kiderült a távcső egy rettentően gagyi kínai förmedvény volt, (2000 Ft-ért mit vártam?) másrészt távolra egész jól látok, nem éreztem még szükségét hogy használjam, sőt, már majdnem el is felejtettem, hogy van. Most végre funkciójának megfelelően működhetett, hosszas kalibrálás után, amit volt türelmük kivárni ezeknek az intelligens jószágoknak, közel hozta őket, és igen, egy 8-10 főből álló delfinraj produkálta magát a két sziget közti tágas szorosban! Játszottak. Jó negyedóráig gyönyörködhettem bennük, aztán lassan láthatatlanná távolodtak, vissza a nyílt víz felé. Igazi vasárnapi ajándék-élmény volt. A távcső már ezért megérte, és azt hiszem, ezzel ki is szolgálta az idejét.

Hétfőn reggeli után egy kellemetlen felismerés fogadott a kávéfőzőbe készített víz fölött, elfogyott a kávám! És rosszul emlékeztem, szombaton a bevásárlás közben csak a fejemben volt, hogy kávé is kell, de végül ott is maradt, nem vettem. Így a nap egy kirándulással kezdődött, megint irány a város. Tulajdonképpen nem bántam, hisz még aránylag jó idő volt, a szél fújt egy kicsit durvábban, mint előző nap, de mivel két, közel egyenlő hosszúságú út vezet a városba, ki lehet cselezni a szelet úgy, hogy ha jó irányt választok, megúszom erős oldalszelekkel, ami még mindig jobb mint a szembeszél.

Meglett a fekete szenvedély, még egy-két apróságot vettem, feltöltöttem a vízkészletemet, de másfél óra alatt letudtam az utat. Mire hazaértem, a nyár zavartalanul ki tudott bontakozni, felhőtlen, szélcsendes napozóidő volt, amit ki is használtam, levonultam a partra, és töltöttem magamba a D vitamint. Hétköznap lévén egyedül lehettem, illetve délután láttam még egy társamat jó 100 méterre napfürdőzni, így a táborhelyre való feljövetelkor nyugodtan hagytam a parton a napozó pokrócot, párnát. Igaz, hosszabb időre csak az ebédfőzéshez jöttem fel.

Ugyanez folytatódott kedden is, szélcsend, 6-os UV-vel rendelkező, perzselő napsütés, szinte hullámtalan tenger. Tehát, a program is az előző napi, napozás, néha egy-két perces merüléssel fűszerezve az azért még nagyon tavaszi frissességet sugárzó, 15-16 fokos tengerben, ami után szerencsére 2 perc alatt garantált a száradás, és a visszamelegedés. A kint fekvés unalmát, (mert legyünk őszinték, azért a tétlen fekvés hosszútávon a legszebb környezetben is unalmas) olvasással oldottam, bár a Tabbal ez nem igazán élvezet. Az erős napot nem tudja legyőzni a képernyő fénye, így nagyon megerőltető, és hosszú távon szemfájdítóan fárasztó az ilyenfajta olvasás. Most sírom vissza a jó kis papírélményt nyújtó könyvolvasómat, az Amazon Kindle-t. Nyáron feltétlen veszek egy újat.

Kedd este, mikor a sátorban filmeztem, halk, majd egyre erősödő kopogásra lettem figyelmes a sötétbe burkolódzó ponyván, megeredt a nem igazán várt, de megjósolhatóan törvényszerű eső. Véget ért a pár napos álomidő. A szél feltámadt, a hullámok bevadultak, a fülhallgatót megint fel kellett tenni, hogy az időjárás változatos hang kavalkádjától hallani tudjam azért a filmet is. Szerda reggel reggeli után beöltöztem esőszerelésbe, és irány a bolt, fogytán volt a kenyerem. A bolt zárva. Nem baj, az esőt kivéve kellemes idő volt, átsétáltam a „fenti”, távolabbi boltba. Az is zárva. Látva tanácstalanságomat, egy arra jövő idősebb néni magyarázta meg (elég nehezen értettem meg), hogy megint valamilyen Húsvétot megelőző helyi ünnepnap van, és minden zárva. Nagyszerű! Igazából már meg sem lepődtem, természetesen ezeket a helyi, vagy szokás alapján kikiáltott ad- hoc ünnepeket lehetetlen előre megtalálni az interneten, egyedül az elfogyott kenyerem miatt szomorkodtam egy kicsit. De azt is áthidaltam, olyan bőséges, (és kései) ebédet főztem, hogy az megtette korai vacsorának is, így másnap reggelig sem éheztem. Igaz, hogy ezeken az esős, és az ezzel járóan feltámadó erős széllel rondított napokon a főzés is maga egy kaland, de azért eddig mindig megoldottam. Vizes a fa, tombol a szél, így egy órán át életben tartani, ráadásul az erdő felgyújtása nélkül a tüzet, nem egyszerű. De megoldható.

Ritkán van ilyen tartósan, szinte szünet nélkül ömlő eső, most azonban még csütörtökön is jutott belőle bőven. Reggel a napot természetesen a kenyér beszerzésével kezdtem, most sikerrel jártam, majd reggeli, és a kávé nehézkes megalkotása után behúzódtam a sátorba, és olvastam. Ennek az útnak az mindenképp egy hatalmas, és számomra nem elhanyagolhatóan gyönyörködtető élménye, hogy rengeteget tudok olvasni. Délben, még épp az ebédfőzés szünete előtt volt egy szívdobogtató élményem.

Nem tudom másnak mit jelent az olvasás, vagy hogy éli magát bele, erről még nem igazán beszéltem senkivel. Én mikor egy történetet olvasok, teljesen tudok azonosulni vele. Szinte tudat alatt megalkotom magamnak a történés általam elképzelt helyszínét, a legapróbb részletekig, ugyanígy a szereplő külsejét, karaktereit, és magam is részévé válok a történetnek. (Persze ehhez mindenképp kell egy jó író, aki ezeket láttatni tudja velem.) Csak teljesen annak szentelve magamat szeretek olvasni, és csak egyszerre minimum egy-két órát, de inkább többet, és ilyenkor negyed óra múlva már „ott vagyok”, benne élek a történetben, és körülöttem a való világ kikapcsolt. (Soha nem felejtem el, le is írtam akkor, mikor 2011-ben, a Skandináv utamon, már hazafelé Osló előtt megpihentem egy pár napra. Akkor is rengeteg eső volt, sokat olvastam, akkor épp egy középkori azt hiszem francia faluban játszódó történetet. Akkor is megalkottam a saját környezetemet, a kis falut, a házakat, az utcákat. És talán 3. nap, egy új útvonalon sétáltam el a közeli bevásárló központba, egy öreg tölgyesen keresztül vezető dűlőn. Egyszer csak egy tisztásra kilépve ott álltam az épp olvasott regényem helyszínén, az általam megálmodott középkori falu közepén. Ledermedtem, és egy pillanatra nem tudtam melyik is a való világ. Persze csak szerencsém volt mert egy skanzent fedeztem fel, lakatlanul, és nagyrészt díszletházakkal, de az akkor mégis egy életre szóló élmény maradt.)

Azért eresztettem ilyen bő lére az olvasási szokásaim, az aközbeni lelkiállapotom leírását. hogy az a pár másodperc súlya, és hatása érthető legyen. Feküdtem a sátorban, körülöttem megszűnt minden, olvastam, és „ott voltam”. A környéken, a nyár közeledtével megélénkült a madárvilág élete, fajtájaik és számuk láthatóan gyarapodott. Valahonnan megérkezett jó pár, a télen nem látott igen nagy termetű dolmányos, vagy szürkevarjú is. Ezeknek nem csak a méretük a szokatlanul nagy, de a hangjuk is. Valami olyan eszméletlen hangerővel, és tónusban üvöltik torkuk szakadtából a fájdalmas „Káááár”-t, és olyan hátborzongatóan reszelős rekedtséggel, hogy többszáz méterről is úgy hangzik, mintha mellettem szólna. A szerdai csöndes esőben egy ilyen példány épp a sátor fölötti ágra telepedett le észrevétlenül, talán méterre a fejemtől, ahol én átszellemülten Faludy Gyuri bácsi csodálatos önéletrajzi regényének, a „Pokolbéli víg napjaim”-nak az aktuális helyszínén, a Casablanca-i bazárban jártam, és itt, a fejem fölött üvöltötte világgá bánatát, (feltehetően ő is a rossz idő miatt) egy elnyújtott „káááár” formájában. Hát, mit mondjak? A Tab-ot a sátor plafonjáig dobtam, és számításaim szerint a szívem a soron következő 5-6 ütemet kihagyta. Aztán persze egy ütésszerű dobbanással újra kezdte, majd gyorsan bepótolta. Nagyon megijedtem! Fényes nappal, a zárt sátorban. Aztán persze hosszú ideig jót röhögtem magamon, és a szituáción, és remélem a varjú sem sértődött meg azon, amit az első levegővétellel kiüvöltöttem neki. Nem gondoltam komolyan!

Persze a madarakkal van kedvesebb élményem, és barátibb viszonyom is. Van egy nagyon kedves kis haverom, amelyikről először azt gondoltam, hogy telepatikus úton mindig megérzi, hogy mikor kezdek enni. Akkor ugyanis másodperceken belül láthatóvá teszi magát, megjelenik. Aztán rájöttem, hogy egyszerűen itt él mellettem. Amikor először megláttam, ornitológiai diploma, sőt komolyabb ismeretek nélkül elneveztem Vörösbegynek. Egyszerűen azért, mert a csőre aljától, végig a nyaka, és a mellkasa (tehát a begye) vöröses-barna színben virít. Aztán, mikor már megismerkedtünk, megnéztem a neten a képeit, és valóban az, egy aranyos kis vörösbegy. Hangját még nem hallottam, de gesztusaival már remekül tud lejmolni.

Első időkben csak leült egy ágra a közelemben, és a fejét csavargatva nem mozdult, figyelte hogy eszek. Ekkor dobtam oda az első kis morzsányi, termetének megfelelő kenyeret a közelébe. Egy villanással felkapta, és elmenekítette valahová, a sűrűbe. Ezt szertartásosan minden étkezésnél megismételtük, úgy, hogy a járandóságát mind közelebb dobtam magamhoz. A bizalom természetesen még nem alakult ki teljesen, és valószínű nem is fog soha, de azt már elértem, hogy a lábam mellől, akár fél méterről is elviszi a morzsát, igaz, a szokott villámgyors meneküléssel. A kezemből sosem fog enni. Megszoktuk egymást, ha a reggeli vagy vacsora kezdete után egy perccel nincs itt, már hiányzik. Valamelyik este is percek múlva már nagyon kerestem, nézelődtem körbe, ahol lenni szokott, és csak véletlenül pillantottam fel. Pont szembe néztünk egymással, ott ült a felem fölött 30 centire az ágon, és várta a vacsorát. Ilyen közel még nem jött.

Csütörtökre a szél is „megemberelte” magát, délről hozta a meleget és a folyamatos esőzést, már 80 km-es lökésekkel. A nap hiányában az akkumulátorok lemerültek, úgyhogy a délutánt a Gorgonában töltöttem egy pohár házi rosét szopogatva, és töltöttem az akkumulátorokat, valamit az erős wifit kihasználva új, és jó filmeket, könyveket. Péntek reggelre a dühét nagyrészt kiadta mindkét csapás, csillapult a szél, elállt a folyamatos eső. Bevásárló nap volt az előjegyzési naptáramba, így a szép napot kihasználva a városba tekertem. Útközben, a benzinkút mellett tekerve ugrott be, hogy fél éve vagyok úton, mind a bicikli, mind az utánfutó gumijait még otthon, az indulás előtti héten fújtam fel. Azóta egyszer sem kellett! És még mindkettő kemény, természetesen defektem egyszer sem volt. A biciklis utakhoz szerencse is kell. Eddig mindhárom nagy utamat defekt, sőt szinte utánpumpálás nélkül jártam meg. (Csak remélem, hogy ezzel nem kiabáltam el!)

A péntek, a szombat, és a vasárnap eddigi fele egyformán telt. Az idő most még nem sok napozásra alkalmas, gyakran beborul, ötletszerűen szitál egy pár percet, majd újra éget a nap. Sétákat azért már csak a mozgás kedvéért is beiktatok, de a kalandos főzések, a szárazfa felhajtása, a vízhordás kitöltik a nap jórészét, a többi pedig az olvasásé. Megvolt a haszontalan óraállítás, talán nekem itt annyiból jó, hogy a világos nappalok mostantól már este nyolcig fognak tartani. Persze jobban örülnék akár egy órával is rövidebb, de zavartalan nyári időjárású napnak.

 

Április 7. kedd

 

Most több mint egy hét telt el az utolsó bejegyzés óta. Két oka van ennek, egyik a viszonylagos, (bár nagyon kényelmes és kellemes) egyhangúság, másik pedig, hogy „nincs rá időm”! Ez így kicsit groteszkül hangzik az én számból, de ahogy beköszöntött a jó idő, szívesebben élvezem azt, vagyok kint a parton, fürdök és napozok, mint hogy a sátorban (csak ott látszik normálisan a képernyő) számítógépet püföljek. Este meg már inkább olvasok, filmezek. Magyarra fordítva, lusta vagyok! De végül is, ez az igazi szabadság, ezért vagyok itt! (A szabadság nem azt jelenti, hogy mindent megtehetsz, amit akarsz, hanem azt, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.)

Az előzőekből következik, hogy megérkezett az igazi jó idő! Többnyire…. A múlt hét első napjai kicsit szelesebben, néha egy-egy borulással, de kellemes, délről jövő meleggel teltek. Mivel minden este jóval éjfél után van „lámpaoltás”, minden reggel 9-ig sikerül aludnom. Mire megreggelizek, elkészül a kávé, a levegő is felmelegszik annyira, na meg a nap is besüt a kedvenc kis strandomra, lehet menni napozni, fürödni, tovább lustálkodni. (Kicsit el is puhultam, a nagy séták, és bizony néha a súlyzózás is hanyagolva vannak.) Délután 2 körül feljövök, ebédfőzés, megebédelek, máris 3 óra, fél négy. A szieszta megint a parton telik, és általában fél 6-6 mikor feljövök. Vacsora, rendrakás, mosogatás, zuhany, és lehet a sátorba húzódni. Bár, mivel 8-kor még világos van, ilyenkor szoktam beiktatni egy-egy rövid parti sétát.

Csütörtökön volt bevásárló nap, akkor délelőtt betekertem a városba. A kikötőt most kihagytam, ivóvízért, és a boltba mentem csak. A boltokban érdekes módon készülnek a Húsvétra. (Itt, az ortodox naptár szerint egy héttel később, tehát a most következő vasárnap lesz csak húsvét.) Vettem tojást is, és nagyon tetszett, hogy a pulton, a tojástartókban most csak festett tojást lehet kapni! Többnyire piros, bár van olyan 6-os doboz, amiben 3 színű tojás rejtőzik. Érdekes ötlet, nem kell otthon festegetni. (Természetesen nem főzéssel festették….!)

Hazafelé egy kissé sorsszerű, kicsit kellemetlen dolog történt. Még Izlandon, 2013-ban egy nap elvesztettem az olvasó szemüvegemet útközben. Valamikor délelőtt vettem észre, nagyon rosszul esett, mert szemüveg nélkül olvasni, közelre látni nem nagyon megy. Délután bementem egy szupermarketbe, vaksin nézegettem az árakat, egyszer csak az egyik polc-közben ott volt a földön, a lábam előtt egy szemüveg. Felvettem, körbenéztem, felmutattam a közelben állóknak, senki nem vállalta be. Felpróbáltam, pont az a dioptria volt, amit én használtam. Lett egy szemüvegem! Igaz, hogy érdekes, narancssárga-fekete színekben pompázott, de jól szolgált. A másfél év alatt rengeteget nyúztam, a keret egy helyen már el is tört, idekint már szigetelő szalaggal ragasztottam meg. Tudtam, hogy lassan majd le kell cserélni.

Az előző napokban, egy benti sétámon egy újságosnál képeslapot vettem. Ott volt az orrom előtt egy csomó olvasószemüveg, egyszerű, de hasznos tokban, szolid kivitelben, ugyanakkor 4.50-es szolid áron is. Hirtelen ötlettel vettem egyet. Most, ahogy jöttem haza a boltból valószínű figyelmetlenül vágtam zsebre az öreg izlandi szemüveget, mert mire hazaértem, üres volt a zsebem. Jól szolgált,  utólag elköszöntem tőle, és örültem annak a hirtelen sugallatnak, hogy venni kell egy újat!

Mikor hazaértem, összefutottam öreg templom-gondnok barátommal, a télen nem sokat találkoztunk, talán valamikor Karácsonykor. Egyszer dudált rám útközben a városba menet. Most megörültünk egymásnak, pár szóval, metakommunikációs kézjelekkel megbeszéltük, hogy hogy telt a tél, mikor megyek haza, mikor jövök vissza. Aztán ahogy pakoltam ki, jött le a dombról a rövid úton, és búcsúajándékként meglepett 3 üveg nagyon finom, mézédes Samos-i miseborral. Persze ezek kicsi, 3.5 decis palackok, de kuriózum, bolti forgalmazása nincs, ezt csak templomoknak szállítják. Igazi aszú jellegű, és 15%-os, tehát jó erős. Megköszöntem, elbúcsúztunk egymástól, mondta, hogy várja az őszi találkozást. Úgy legyen!

Hétvégén az iskolákban megkezdődött a tavaszi, vagy Húsvéti szünet, itt 6.-tól 19.-ig tart, tehát bő két hetes. Azonkívül a jó idő miatt hirtelen beindult a turisztikai szezon is, ugrásszerűen megnőtt a forgalom mindenütt, a faluban, a városban, a parton. Több lett az ember, és több lett az emberi konfliktus. A csendes, eldugott kis strandom, ami egész télen szinte csak az enyém volt, kezdi elveszíteni a varázsát. A hét vége valamelyik napján már kora délelőtt kint feküdtem, élveztem a napsütést, a hullámok monoton csobbanásait, kicsit el is gondolkodtam, mikor hirtelen, teljesen váratlanul lerohant fektemben egy kutyus. Egy fekete-fehér, valamilyen foxiszerű keverék, fiatal, és annak megfelelően lenyugodni nem tudó kis őrült. Nagyon szeretett rögtön, villámgyorsan nyalt ahol ért, rögtön beterítette a pokrócomat és engem homokkal, apró kaviccsal, persze mivel szertelen volt az öröm, így karmolt is rendesen, szóval…. Hát nem erre vágytam!

Jött a két gazdi is, középkorú hölgyek, mint kiderült egyik görög, másik német, és igaz hogy látszatból azért hívták vissza Lunát, (így hívták a kutyust), de inkább a ki nem mondott büszkeségük volt nagyobb, hogy „ugye milyen aranyos, és mozgékony!”. Az, kétségtelen. Aztán letelepedtem tőlem 5 méterre, és maradtak. Kutyástól, aki aranyosan rohangált, a fölöttem levő szikláról játékosan rám ugrott, szóval jól érezte magát. A gazdik levetkőztek, és a továbbiakban Lunával nem foglakozva nudiztak a napon. Én meg rövidesen pakoltam, és feljöttem. Délután már jóval odébb feküdtem ki, estefelé elmenőben kicsit sértődött csodálkozással kérdezték, hogy miért jöttem el onnan.

Ez a meztelen fürdőzés biztos sok konfliktust, vagy legalábbis rosszízű, kellemetlen pillanatokat fog még okozni szerintem. Épp ma délelőtt történt. Lementem szintén a kis strandra, egy anyuka volt lent 3 orgonasíp kislányával, olyan 5-7-ig évesek. Élvezték a meleget, játszottak, sikongattak, fürödtek, természetesen a kislányok fürdőruhában, anyuka még erre is rátett, egy fekete kezes-lábas trikóban volt. Később csak a nagy kiabálásra figyeltem fel, közben kellemesen félálomba zsibbadtam. Nem is vettem észre, hogy közben odajött két 50 körüli férfi, letelepedtek, és magukat mit sem zavartatva levetkőztek. Valószínű az egyik kislány újságolta a fekve olvasgató Anyunak, aki viszont mint egy anyatigris ugrott neki a két magáról megfeledkező exhibicionista angolnak, és valami kegyetlenül kiosztotta őket! Megjegyzem, teljesen jogosan. A két férfi kelletlenül rövidnadrágot húzott, majd valamivel később odébb költöztek. Ebéd után, mikor visszamentem, már a part másik részén flangáltak meztelen az ott napozó fürdőruhások közt.

Megkaptam én már, hogy magamnak való, „magányos farkas” vagyok. Bár a minősítéssel nem értettem egyet, de azért azt be kell vallanom, hogy sokkal zavartalanabbul, nyugodtabban érzem magam a szinte törvényszerű konfliktusokat kizáró, vagy csak egyszerűen bicskanyitogató élményeket nélkülöző egyedüllétben. Mert valljuk be, legalábbis már többször tapasztaltam itt is, hogy némelyik embertársunk elképesztően bunkó tud lenni, és sokszor tényleg nagyon erősen tudni kell uralkodnia az embernek magán, hogy ne vegyen észre, illetve ne tegyen szóvá dolgokat. Nem vagyok sem prűd, sem vallásos. De amikor kora tavasszal az egyik alkalommal mentem fel netezni a kis templomdombra, és a kellemes napsütésben, pont a kis Szent-Anna templom bejáratánál, a fehérre meszelt kis előtér betonján ott feküdt egy meztelenül napfürdőző férfi, hát el kellett számolnom tízig, hogy ne szóljak. Ugyanúgy, mikor itt a sátor előtt, a takarásban reggeliztem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy alig harminc méterre egy férfi kapaszkodik fel a dombra, odamegy a templom oldalához, körbenéz, letolja a nadrágját, és elvégzi a nagydolgát. Hááát, most erre mit is lehet mondani. A környék, ez az egész dűnerendszer szinte csak eldugott bokrokkal van takarva. Szóval nem olyan rossz az a csöndes magány!

Ma délelőtt, a készletem fogyása, na meg a szép idő okán bekerekeztem megint a városba, felpakoltam egy kis kalóriával. A boltban megint kint van a szabad szedésű süteményestál, és a jó házipálinka, (az most persze kimaradt) de a finom, omlós, hókifli-szerű, porcukorban forgatott diós süteményért ötször fordultam! Már húst is nagyon kívántam, elég rég ettem, úgyhogy ma vettem 40 deka gyönyörű, sovány combot, és kerekítettem itthon ebédre egy nagyon finom gyrost. Köret nélkül, friss, omlós kenyérrel, olívaolajas paradicsom-lilahagyma salátával, mennyei volt! És a 40 dk. hús egyben lement! :-) Most fél 7 van, túl vagyok a fürdésen-hajmosáson, ezt még elküldöm, majd vacsora, kis séta, és jönnek a filmek! Holnapra rosszabb időt ígérnek, erős északi széllel. Közeleg a hazamenetel!

 

 

Április 15. kedd

 

Bizony hogy közeleg, méghozzá nagyon! Mához két hétre már útban leszek hazafelé. Villám gyorsan eltelt ez a több mint fél év. Most, hogy valóban beköszöntött az igazi nyár, picit fájó szívvel is fogom itt hagyni ezt a gyönyörű helyet, de hetedik hónapja már hogy eljöttem otthonról, és azért már az is hiányzik.

Múlt szerdán a beígért picit rosszabb idő bekövetkezett, bár még az is az otthoni kora nyárnak felelt meg, egyedül a szél erősödött be. Nagypéntekre, az itteni ortodox Húsvét első ünnepnapjára viszont az is elcsendesedett, a felhők valahova illegalitásba vonultak, és az elmúlt napokban nem is láttam egyet sem. Az ünnepekre benépesült a falu is, a strandok is, kinyitottak a vendéglátóhelyek, a szupermarketek már kora reggel nyitnak itt a faluban is, és estig nyitva is maradnak, szieszta nélkül. (Nem úgy mint télen….) Az idényen kívül zárva tartók is kinyitottak, így gyakorlatilag 500 méteren belül lehet találni boltot.

A hajóforgalomban is beköszöntött a legalábbis előidény, feltűnően megszaporodtak a járatok. Beindult a Sea-Jet, a gyorshajó is, csak a menetrendje még mindig nem praktikus a szomszéd szigetek egynapos meglátogatására, hisz többnyire csak dél körül indul az első járat, és aznap már nem jön vissza. Igaz, hogy amit a normál nagy tengerjárók 3 óra alatt tesznek meg, azt ezek a vízi-rakéták 1 óra alatt, de a gyorsaságnak ára is van, hisz pl. egy Mykonos-i kiruccanás 50 €u-ba, 15 ezer Ft-ba kerülne. Azt pedig nem engedhetem most meg magamnak, hisz az otthoni élet többe fog kerülni, mint itt a rezsi nélküli, csak önfenntartó életmód.

Az ünnepek nem úgy zajlottak, mint vártam. Az előzetes leírások szerint a görög emberek vallásos megmozdulásokkal, körmenetekkel emlékeznek a kereszthalálra, ünneplik a feltámadást a legkisebb faluban is. Hát, én egyet sem láttam! Sem a dombon levő kis templomnál, (ki sem nyitották), sem a faluban, de a városban sem. Az egész ünnep inkább egy kellemes majális volt, jó hangulatú, szabadtéri családi összejövetelekkel. A nyitott teraszú vendéglők természetesen tele voltak, de pl. egyik helyen sem volt zene, olyan, amilyen nélkül eddig ünnepet nem láttam. A strandon piknikező családok hevertek a pokrócokon, nem egy helyen a földbe ásott gödörben izzott a parázs, és fölötte a hevenyészett nyárson forgott az egész birka.

Vasárnap bekarikáztam a városba, csak úgy, hátha ott jobban nyomát lelem a Húsvét ünnepélyesebb áhítatának, de semmi! Sőt, a Nagytemplom délelőtt 11-kor zárva volt. A város, az utcák csendesek, egyedül a kikötőben, a parti sétány tavernáiban, kávézóiban volt élet, igaz, ott aztán volt! Rengeteg gyerek, kitelepült alkalmi kis vidámparkok, játékokkal, a teraszokon pedig nagyon sokat kellett várni egy szabad székért, asztalért. Mindenki elegáns, jókedvű volt, ettek- ittak, a vendéglősök elégedetten dörzsölhették a kezeiket. Nem az ünnephez illő gondolat volt, de az jutott eszembe, mennyit olvastam ittlétem alatt akaratlanul is (persze magyar hírportálokon) a „görög válságról”, a fenyegető államcsődről, az euro-övezetből való kilépés, kizárás veszélyeiről, a gazdaság csődjéről. És ott a parton sétálva az jutott eszembe, hogy otthon, napjainkban, sokan kiegyeznének ilyen „válsággal” ilyen „csőddel”. Nem lehet látni, és valószínű nincs is nyomor, nem okoz problémát a napi megélhetés, nincsenek leszegett fejű, reménytelen emberek. Persze, lehet azt mondani, hogy az egész a gondolkodásmód különbsége miatt van, de nem hiszem.

Az ünnep négy napja alatt viszont folyamatosak voltak a durrogások. A sima, mezei puskalövésre már fel sem figyelek, az hozzátartozik a hétköznapok háttérzajához. Most viszont percenként dörrentek közel s távol ágyúlövések! Persze valószínű nem azok voltak, hisz nem sikerült egy igazi, füstölgő csövű ágyút kifigyelnem, viszont az öblösen, hatalmas, mély robbanással döngő hang tényleg olyan volt, mintha ágyúból tüzelnének, és a közelebbiektől még a levegő is megremegett. Egész nap persze durrogtak a puskák, a petárdák, és este a hegyek közt, és a szomszédos Parosz szigeten még éjfélkor is sokfelé villantak fel a tűzijátékok rakétái. Hangosan ünnepeltek! Vasárnap megint találtam a városba menet golyókkal átlyuggatott KRESZ-táblát a repülőtér mellett. Mert a görög férfi, ha ünnep van, boldog. Ha boldog, akkor pedig lőni kell! Akármivel, akármire.

A hétfő, bár még ünnep volt, már szolidabb és jellegtelenebb volt, inkább a csoportos gyerek- és iskolai kirándulók szaporodtak meg. A napok most többnyire a parton telnek, napozás, fürdés, egy kis búvárkodás a kicsit még friss vízben. Nagyon nem mélyedek még bele, hisz a 18 fokos víz azért negyed óra múlva már csíp, és zsibbaszt. Nem jó lenne egy kis megfázással hazatérni. Különben elkezdtem lassan az előkészületeket is. A télen használt melegebb ruhákat kimosom, azok természetesen maradnak itt. A sok összegyűjtött kagylót is válogatni kell, mindet úgysem bírom hazavinni. Így is venni kell egy kisbőröndöt, hisz sporttáska, amivel lejöttem, már erősen leamortizálódott, nem „repülőgép-képes”. Gyűlnek a kidobandó dolgok is, szétment cipő, papucs, a bélelt tréningruha, mind-mind bőven kiszolgálta az idejét. Sajnos a sátor is végét járja, megint a cippzárak, ősszel hoznom kell újat magammal.

Az utolsó napok lesznek nagyon szorosak. Az interneten rendelt repülőjegyeket, a beszállókártyát ugye ki kell nyomtatni. Ezt a társaság honlapjáról lehet levenni, a visszaigazolásban megkapott kóddal, általában az indulás előtt 30 nappal. Most kifogtam mindkét társaságot, az Olimpic csak 48 órával az indulás előtt engedélyezi letölteni, a Ryanair pedig most csak ülőhelyfoglalással adja ki a jegyet, anélkül (5 €u) csak az indulás előtt 7 nappal, az általuk kijelölt szabad helyre. Ami nekem nagyon megfelel. Csak az a baj, hogy nyomtatni csak a városban tudok, így az amúgy is kapkodós utolsó napon kell még ezért külön bemenni a városba. Szóval, az utolsó hetem pörgős lesz!

Most 11 óra, ragyogó napsütés, nyári meleg, úgyhogy irány a part!

 

Április 23. csütörtök

 

Már megint szégyellni valóan elhanyagoltam a naplómat! Ez lesz az utolsó bejegyzés innen, a következő, az összegző lezárás most már csak otthonról. Ez a bő egy hét is villám gyorsan elszaladt, szerencsére szépen, igazi nyári érzésekkel. Jó idő van, a nap folyamatosan „hétágra” süt. Ami kicsit belezavar, az a folyamatos, szűnni nem akaró erős szél. Attól függetlenül a nap ereje meg van, napozni szélárnyékban remekül lehet, szélárnyékot a dűnék közt a sátor mellett, de a parton is könnyű találni. Egyedül a vízből kijövetel fogvacogtató még az erős északi szélben, de a 7-9-es UV erősségű nap percek alatt megszárít.

Folytatódik a „csomagolás”, pontosabban az elmúlt több mint fél év alatt kialakult, jól belakott körülmények lassú felszámolása, a táborhelyem érintetlennek látszó visszaadása a természetnek. Szerencsére nem sok „lábnyomot” hagyok magam után, nagyon ügyelek arra, hogy még egy papír-fecni sem jelezze azt, hogy itt fél évig ember élt. Pedig a környezet már szinte magába integrált, elfogadott. A kis állat barátaim megszokták a jelenlétemet, már egyáltalán nem félnek, csak a kölcsönös tisztelet diktálta távolság van meg.

Nagyon aranyos volt az egyik nyuszi. Ráment másfél órám, a székemben ülve figyeltem csendben, de azt hiszem olyat lestem meg, amit nem sokat fogok látni, eddig legalábbis még nem láttam. Itt szoktak pihenni többen is a sátor mellett, az árnyékos bozótban. Valamelyik nap arra figyeltem fel, hogy az egyik nyuszi nagyon dolgozik. Közvetlen az asztalom mögött, ahol a konyhai teendőket végzem, egy kicsi emelkedő van a dűnében. Ennek az oldalába kezdett el magának egy üreget ásni. Villámgyorsan dolgozott a homokban, hihetetlen precizitással, tervszerűen alakította a mini barlangot. Mindig egy adagot kitermelt a bejárat elé, kijött, azt az adagot szabályos lejtőben szétterítette, majd folytatta az ásást. Nem mentem egész közel mikor kész is lett, nem akartam elriasztani, de azt látom, hogy a bejárat után lejt, és elkanyarodik, úgy, hogy ha bemegy a nyuszi, teljesen el tud tűnni, nem látszik belőle semmi.

Két dolog még, ami rettentően tetszik. Az egyik, mikor „itthon van”, a teste bent az üregben, csak a feje és az első mancsi vannak kint, kikönyököl az általa épített teraszra, és onnan szokta figyelni ahogy főzök, másfél-két méterről. A másik, amin először nagyon meglepődtem. Nem figyelem természetesen egész nap, de egyik délután, mikor odapillantottam, az üreg szája eltűnt, be volt temetve. A homok szépen elsimítva, szinte álcázva. Azt hittem elköltözött. Este aztán jött vissza, három villámgyors mozdulattal eltűntette a bejáratról a homokot, majd bemászott az üregbe. Tehát nem volt visszatemetve, felszámolva az üreg, csak mikor hosszabb időre elment, „becsukta az ajtót”. (Most is reggel óta be van takarva)

Az elmúlt héten háromszor, (pontosabban négyszer) voltam bent a városban, elég sok az intézni való, a jegyek, a záró bevásárlások, több ivóvíz is fogy, stb. A két különböző szám azért van, mert múlt szombaton kétszer is voltam bent. A délelőtti bevásárlás után hazatérve megdöbbenve vettem észre, hogy nincs a zsebemben az itt vásárolt, remek új olvasószemüvegem. Nagyon szíven ütött a dolog, nem is az ára miatt, (de! amiatt is!) mindenesetre nagyon megszerettem, és nélküle… Egy tartalék, erős olvasó szemüvegem van, Tesco gazdaságos, karcolt, kopott,  a rengeteg olvasástól lassan megvakulok. Bántott  a dolog, és szombat ebéd után elhatároztam, hogy visszasétálok az út mellett a boltig, hátha megtalálom, hisz biztos, hogy tekerés közben, a folyamatos mozgástól dúródott ki a zsebemből, amire elfelejtettem (már megint!) ráhúzni a cippzárat. Mindig jobb zsebbe rakom, tehát az út széle felé, volt esély hogy nem taposták még szét az autók.

Legyalogoltam a nagy melegben az oda-vissza 12 km.-t, de sajnos sikertelenül. Gyenge vigasz, már-már fricska volt, hogy megtaláltam a több hete ugyanígy elveszett elődjének, az „Izlandi” szemüvegnek a roncsait. Na, azt széttaposták rendesen. Mindenképp kellett új szemüveg, hisz az utóbbi napokban is rengeteget olvastam, így a mai bevásárláskor megint vettem, most óvatosságból kettőt is egyszerre. Remélem azért ez alatt a pár nap alatt már nem hagyom el! Főleg úgy, hogy a mai bevásárlás az utolsó volt, hétfőn már csak a jegyeket kinyomtatni ugrok be.

Ahogy írtam, sokat napozok, de napozás közben még jó szemüvegben is macerás az olvasás, részint az erős fényben a TAB képernyője nagyon tükrözik, szemfájdítóan zavaró, részint a testhelyzet miatt, könyökölni, vagy a kart hosszú időn át fent tartani fárasztó. Viszont tétlenül kint feküdni nem tudok, még ha lenne is mit nézelődni. Egy „gyenge” pillanatomban jött a megoldás! Régebben is töltöttem már le hangos könyveket, de most nem hoztam magammal. Viszont a neten elég sokat lehet találni, így rövid keresés után sikerült egy párat leszednem. Főleg persze klasszikusok, viszont tényleg üdítő dolog a sok elolvasott krimi, thriller, horror, fantasztikus regény közt végighallgatni egy Bovaryné-t, vagy egy Pármai kolostort. Nagyon élvezem, és becsukott szemmel a klasszikus mesékbe feledkezve sikerül is minden nap egy kicsit megpirulnom, ami este a sátorban a fogvacogtató láz érzését kelti. (Kétszer meg is mértem, mindkétszer 36 alatt volt.) Ha pedig mérés, ma kíváncsiságból bementem a gyógyszertárba, megméretkeztem, és meglepő módon 89 felett mutatott a digitális kijelző. Ami nettó minimum 87-et jelent. Otthonról a műtét után 85-el jöttem el, ami az első hónapokban azért ment is lefelé, talán 80-82-ig is. Száz szónak is egy a vége, híztam!

Este már fél 9-ig világos van, a Nap is 8 után bukik le. Minden este nagyokat sétálok a parton, most már azért általában nem egyedül vagyok. Szaporodnak a turisták. Valamelyik este nem sokkal indulás után elgondolkodva lépkedtem mezítláb a vízben, a homokban, mikor a bal kezemen egy óvatos, nedves érintést éreztem. Kicsit elkaptam meglepetésemben a kezem, lenéztem, és ott állt mellettem régi kutyabarátom. Olyan szemekkel nézett föl rám, amit elmondani nem lehet. Leguggoltam hozzá, és akkor jött csak egész közel, a hónapokkal ezelőtti kölyök szertelensége nélkül a vállamra hajtotta a fejét, az orrát kicsit a fülembe dugta, kicsit remegett, én átöleltem, és így álltunk egy percig. Aztán, még csak nem is vakkantott, elindultunk az Ő otthona felé, nem ugrált fel, jött a közelemben, folyamatosan oda-odasandított, és fél óra alatt hazaértünk. Ott mindig le szoktam ülni tíz percre egy partra húzott csónak szélére, gyönyörködni a tájban. Ott haverkodtunk össze. Most is leültem, odajött, lefeküdt előttem a homokba, a fejét a lábfejemre tette, és csak nézett a szemembe. Simogattam a fejét, egy kis fülvakarás, majd felálltam, és elköszöntünk. Szó szerint Ő is elköszönt, egy szóval nem kellett zavarni, elindult lassan a saját háza felé, és csak a bejárat elől nézett egyszer vissza. Biztos vagyok benne, ha 10 év múlva jönnék vissza, akkor is megismerne.

Legutoljára mikor itthon zuhanyoztam, a szappanom ott maradt a zuhanytálcaként használt raklapon a műanyag tálkában, nem raktam rá a fedelét. Ma reggelre fele eltűnt, és apró, rendkívül hegyes fognyomok voltak az eltűnt rész oldalán. Finom helyi olívaolajas szappan volt, bár nem kóstoltam meg, de biztos az íze is csábító, nem csak az illata. Most már csak az a rejtély, hogy valamelyik nyuszi barátom, vagy egy éjszakai begyűjtő körúton levő vándorpatkány gyűjtött be magának egy jó kis hasmenést!

Szóval így zajlanak ennek az itt töltött időszaknak az utolsó napjai. Kellemesen, de mindenképp visszás érzésekkel. Tipikusan az az érzés, hogy maradnék is, de menni is jó lesz. Két dolog ezzel kapcsolatban. Az egyik az, hogy észrevettem (megint) magamon a megszokás érzését. És ez nem jó, én legalábbis nem szeretem. Hisz ilyenkor mindig egy csodálatos élmény, és az engem körülvevő fantasztikus közeg kezdi meg elveszíteni a varázsát. Írtam ezt már a csodálatos norvég tájjal kapcsolatban, de éreztem ugyanezt pár hét után Izlandon is. És lassan kezdem magamon megfigyelni itt is ezt az érzést. Ami teljesen természetes, de nem jó. Tudom, és emlékszem arra, mikor ideértem, és ismerkedtem a környékkel, azt éreztem, hogy a Paradicsomba kerültem, és folyamatosan egy elvarázsolt állapotban lebegtem. Aztán ahogy múltak a hónapok, és a nap 24 óráját ebben a meseszerű világban töltöttem, megszoktam. Szép, persze! Most is gyönyörű, ha megpróbálok arra koncentrálni, hogy az először ilyet látó idegen szemével nézzem, de ha csak úgy megyek, fekszem a homokban, szóval „csak úgy létezek” benne, már nem lebegek. Talán ezért is lesz jó egy kicsit az otthoni környezetet, a mást látni egy kicsit. A másik dolog pedig az a száraz, és szomorú tény, hogy azért elfáradtam. Úgy érzem a műtét után rendbejöttem, de a 62 év, az már csak 62! És a nomád élet, a teljesen önellátó és önfenntartó életmód azért elég sokat kivesz az emberből. Bár sokszor úgy tűnik, hogy ez az elmúlt majd hét hónap csak egy nagy pihenés volt, de azért azt én tudom, hogy elég aktív pihenés.

Szóval most már pakolgatás, nagymosások, rendet akarok itt hagyni. Sok mindent kell hibernálni, van amit elrakok, pl. fűszerből elég sok maradt, de van ami megy a konténerbe, matrac, víztároló üvegek, tároló dobozok, ládák, a konyhaasztal, és még sok apróság. Az összegyűjtött kagylóimat már átválogattam, keveset tudok csak hazavinni, egy jó szatyornyit vittem vissza a partra, és öntöttem ki homokra a víz mellé, ahonnan fél év alatt szedtem. Valaki(k) örült neki, mert más nap már alig volt, egy csomó lábnyom körülötte. Igaz, ilyen koncentráltan ennyi féle, és ilyen szép nagy kagylókat most az egész 5 km-es parton nem tudna összeszedni! Most délután megint egy nagy napozás, ma sokat mulasztottam a várossal és az írással. Kedden estére már összepakolva, szinte minden a tárolóhelyen, csak az egyszál sátorban alszom még egy éjszakát. Kora reggel az is megy  a többi közé, én pedig a kis kézipoggyászommal sietek a repülőtérre.

 

 

Május 7. csütörtök

 

Két hete zártam a kinti naplót, most már csak egy beígért, rövid lezárás van hátra, természetesen már itthonról. Az eljövetel, (a lelki hatásokat még nem is számolva) gyakorlatban is nehezebb volt mint gondoltam. Felszámolni mindent, „becsukni a boltot” csak az utolsó pillanatban lehetett, addig azért élni kellett a kinti életet, de az utolsó pillanatban nagyon sűrítve. Az idő már végig „fürdőnadrágos”, igazi nyár volt. Péntek így egész nap a tengerparton, fürdéssel, napozással telt, napzáróként egy nagy séta a déli parton.

Na meg, vadászattal. Az eljövetelem, és a remélt visszatérésem, a folytatás kulcsa az életfontosságú, nagy nehezen lecipelt szerelésem, a bicikli, és a minden fontosat tartalmazó utánfutó biztonságos elhelyezése. Írtam már régebben, hogy a kis templom alatt, a dűne egyedüli házában élő halásszal, és a családdal elég jól összebarátkoztam. Bár a családdal természetesen inkább csak köszönő ismerősi szinten, mert ugye az illem, hisz mégiscsak nők…. Adta magát az ötlet, hogy Vele beszéljem meg, Őt kérjem meg hogy a szerelést az én táborhelyemtől 50 méterre levő háza mellett hagyhassam a nyárra. Amúgy is elég „avantgard” kuszaság uralkodott a ház körül, a sűrű bokrok mellett, ezen már esztétikailag az én cuccom nem sokat ronthatott volna. A biztonság meg két ott lakó, elég vérmes német-juhász kezében volt.

Még valamikor januárban rábólintott. Április elején pontosítani szerettem volna, ezért újra rákérdeztem egyik reggel. Sietett, annyit mondott, hogy nem a ház mellett, hanem bent a faluban van neki egy még biztonságosabb, zárt helye, majd oda berakjuk. Az említett pénteken már kicsit izgatott voltam, hogy mi is az a hely, milyen messze van, stb., hisz az utolsó pár óra logisztikáját ez alapján kellett megszervezni. És ezért volt a vadászat, szerettem volna megbeszélni ezeket vele, de a hét végén a hajóval együtt Ő is kint volt a tengeren. (Ha a hajó nem állt a kikötőben, tudtam, hogy Ő is odavan.)

Szombaton már délelőtt sétálni mentem, most az északi földnyelv felé, ez egy jó 3-4 órás kirándulás. Tombolt a természet, hihetetlen mennyiségű, és szépségű vadvirág nyílt a legelképesztőbb sziklás helyeken is, tényleg ráment a délelőtt a rengeteg fotóra, na meg a gyönyörködő nézelődésre. (Csak érdekesség, és a természet itteni furcsasága, hogy a tavaszi vadvirágzás teljes pompában kiteljesedett, ugyanakkor nagyon sok helyen már aratnak a teljesen beérett, sárga gabonatáblákon.)

Vasárnap megint lazítós nap volt, illetve készültem amivel tudtam. Válogattam a felesleges, kidobandó dolgokat, azokat amiket elraktározok, és nagyon átgondoltan azt a minimálist, amit a kézipoggyászban felvihető, az utolsó napokban vásárolt kisbőröndbe be tudok erőltetni.

Hétfő reggel korán keltem, a hajó a helyén volt. Gyorsan leszaladtam a faluba, ott árulta barátom a furgonja hátuljából a frissen fogott halat. A maradékot mindig vitte be a városba eladni, csak úgy, kocsiról. Megbeszéltük, hogy a másnap, a kedd jó lesz Neki, reggel elvisz, és megmutatja, hogy este én oda tudjam vinni az utánfutót. Kedd reggel a mólónál árult, mondta, hogy most nem jó Neki, majd este találkozzunk, addig csomagoljak be.

Közben én még hétfőn délben bekarikáztam Chorába a fővárosba, kinyomtattam a repülőjegyeimet, azt is az utolsó pillanatban, mert az Olimpic csak indulás előtt 48 órával teszi ezt lehetővé. Még egy utolsó bevásárlás, az útra készítettem szendvicseket, az indulásig még kellett ivóvíz. Kedden aztán már tényleg lázas csomagolás, kis izgalommal, amit a bizonytalanság okozott. Este 7-re mentem le a kikötőbe, akkor már az utánfutóval. Barátom a hajón hálót foltozott. Nagyon vékony fonalból vannak a hálók, amit kihúznak egy-egy kerítésnél, (megkérdeztem milyen hosszú, hihetetlen, de 5 km, ekkora kört kerítenek be, majd húznak vissza egy fogással.) Persze a vékonysága miatt ez könnyen szakad. És barátom úgy szidta az általam csodált, és szeretett játékos delfineket, mint a békés görögöktől még nem hallottam. Ugyanis ezek előszeretettel szaggatják szét a hálót, ha belekerülnek, és elég nagy testűek ahhoz, hogy ezt meg tudják tenni.

A foltozás a fedélzeten mezítláb ülve történik. A háló adott szakasza a lábujjba akasztva, a szakadt részt pedig egy hosszúkás fadarabra felcsévélt vékony fonál, és egy pengeéles bicska segítségével javítja, varázslatos gyorsasággal. De 5 km, az mégiscsak nagyon sok ám! Végül fél 8-kor felfüggesztette a munkát, kocsiba ült, és előttem haladva mutatta az utat. Tényleg nem volt messze, kb. 1 km, és egy part melletti szálloda alatt épült hatalmas tároló-garázs volt a titok nyitja. Pontosabban több nagy terem, műhely, garázs, tároló. Ennek a legbelső része volt az Övé, bombabiztos vasajtóval, hatalmas lakattal lezárva, bent rengeteg bála háló. Ide kerültek az én kincseim is.

Mikor indultunk, kérdezte, hogy reggel hánykor akarom lerakni a biciklit, mikor indul a gépem. Mondtam, hogy 7-re pakolok össze, először abban egyeztünk meg, hogy 7-kor felébresztem. Végül mikor az utánfutót elhelyeztük, annyi változott, hogy megmutatta a lakatot, amit nem zárt be, csak ráakasztott a pántra, és reggel majd zárjam be magam után. Aztán elköszöntünk. A legalapvetőbb dolgok maradtak a parton, sátor, gumimatrac, hálózsák, meg a bőröndöm. Ezekkel már nem sok tennivaló volt este, így kiültem a partra.

Reggel 6-kor, még sötétben keltem, villámgyors sátorbontás, az utolsó műanyag-flakonokkal elszaladtam a szemetesbe, bepakoltam mindent a bicikli csomag-táskájába, a tetejébe került gumipókokkal a bőrönd, és fájószívvel elindultam haza. A garázst bezártam, előttem állt még egy jó 4 km-es séta a guruló-bőröndöt magam után húzva. Természetesen 7 után már égetett a nap, én pedig kabátban, hiszen valami itthonra is kellett, itthon pedig nincs kabátom.

A helyi gép egy egyszerű két-motoros, légcsavaros gép 9.25-kor felszállt, 10 után pedig landolt Athénban. A repülőtereken nincs csomagmegőrző, és a városba majd egy óra bebuszozni, (a 10 €u-ról nem beszélve) így csak a környéken sétálgattam, kiültem egy parkba, meg ismerkedtem a nagy terminállal. 16.10-kor becsekkolás, 18.10-kor felszállt a zsúfolt Ryanair, két óra múlva, itteni 19.10-kor Bp. 2. Terminál. Kibuszoztam a Ferihegyi vasúti megállóba, és 22.17-kor Szegeden voltam.

 

Azóta, több mint egy hete igyekszem visszarázódni. Bár már este egy nagyon kedves, szép bérelt lakásba jöhettem, ahol a következő négy hónapot töltöm, de….. Nagyon nehezen megy. Kicsit már kívánkoztam haza, a szűk család, ismerősök hiányoztak, de nem gondoltam, hogy ennyire nem fogom találni a helyemet, ennyire nehéz lesz visszaszokni. Igaz, a hétköznapi élethez szükséges dolgokból szinte semmit nem hagytam itthon, most megint nulláról indulok. Hét hónapig szabadlevegőn sátorban éltem, nagyon furcsa most zárt térben aludni. Telet húztam ki, voltak hideg napok, voltak nagyon melegnek érzettek, de mindig friss tengeri levegő volt, szellő fújt. Most sétálok a panelek közti fülledt 30 fokban, és néha alig kapok levegőt. És sorolhatnám még, de nem panasszal akarom lezárni ezt a csodálatos élményekről szóló naplót. Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, de most még nagyon hiányzik Naxos!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

antalsara07@gmail.com

(Antal Sára, 2016.01.08 18:58)

Kedves Gábor! Végtelen csodálattal, élvezettel olvastam a naplódat! Meglepett, milyen írói vénával rendelkezel! Milyen csodás szimbiózisban éltél a természettel ! Milyen finom jellemrajzokat használtál! Milyen gördülékeny a stílusod, s az az egyszerűség, ahogyan szövöd az eseményeket! Csodállak, ámulok, és irígyellek! Az átélt élmények miatt, a kitartásod és akaraterőd miatt, a végtelen szabadságérzés miatt, az állatok és természet szeretete miatt, a bátorságod miatt! Fejet hajtok előtted!köszönöm, hogy olvashattam! Szeretettel üdvözöllek: Sára ❤

Zsombó, Arany János u. 10.

(Krizsán Jánosné, 2015.11.28 23:23)

Az biztos, hogy nehéz újra beilleszkedni, mert ez már kettős élet,de a leirás nagyon profi,öröm olvasni.

Szeged Mo.

(Lévainé Judit, 2015.03.22 04:38)

Sajnálnám ha nem folytatnád a naplód. Nem az a lényeg szerintem ebben a történetben, hogy mindig új és újabb eseményekről számolj be, hanem nekem legalábbis azért tetszik mert az elkényelmesedett -központi fűtéses, hideg-melegvizes, automata mosógépes stb - életünkben valaki rámutat arra, hogy lehet élni és örülni a természetnek, viselni annak minden esetleges kellemetlenségét is. Nem nyafogni, síránkozni hogy ez sincs meg az sincs, hanem leleményesnek lenni, kitalálni, megvalósítani dolgokat. Ha viszont nem sikerül valami akkor azt is elfogadni, hogy ez most nem megy.
Szerintem az írás olyan mintha beszélgetnél az itthoniakkal. Lehet persze hogy csak én látom így.
Minden esetre, patkány, béka és pókmentes további szép napokat, és végre maradéktalanul napos jó időt kívánok!

Re: Szeged Mo.

(Böde László, 2015.03.26 16:55)

Hmmmm! :-) Köszönöm a biztatást! Valóban így van, és én is inkább azokat a dolgokat szeretném megismertetni, elfogadtatni amiket leírtál. Vagy legalábbis szeretném, ha egy-két ember, aki ezt olvassa, elgondolkodna rajta, beleképzelné magát, hogy lehet-e, Ő tudna-e így élni. Állítom, hogy nagyban formálja az embert ez az életmód! Akaraterőt növel, találékonnyá tesz, és a tűrőképesség is más határokat kap. :-)

Hódmezővásárhely

(Bencze Mária, 2015.03.23 04:49)

Rendszeresen olvasom a blogját, nagyon tetszik. Kerestem házi praktikát csípések ellen, kipróbálhatná, ha gondolja. Szódabikarbóna, ecet, vagy akár fogkrém is enyhítheti a viszketést, és ha valahol találna bosmentát szétdörzsölve a sátorba, az ajtóhoz közel, vagy benn szétszórva távol tarthatja ezeket a kis hívatlan betolakodókat. Ha tudna borsmenta illó olajat szerezni, pár cseppel körbefújva állítólag elkerülnék a pókok. Sok sikert hozzá!

Re: Hódmezővásárhely

(Böde László, 2015.03.26 16:49)

Nagyon kedves, köszönöm a jó tanácsokat! Szódabikarbónát kipróbáltam, valóban segített! :-) Borsmentát még nem találtam, most kapszaicin spray-vel fújtam körbe a sátrat, hát majd látom... És köszönöm az elismerő érdeklődést!:-)