Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az út, IV. rész

2015.01.02

2015. január 2. péntek

 

Megint eltelt egy év, itt a remélhetőleg boldog Újév! És azon belül eltelt majd egy hét az utolsó bejelentkezésem óta. Ez az öt nap, szándékomon kívül, az Egyesült Királyságban élő családtagjaim iránti szolidaritás jegyében telt. Öt napja igazi Londoni idő van, vagy még inkább hasonlítható a korábbi Izlandi, vagy Sarkkör fölötti norvég-svéd útjaim időjárásaihoz, azoknak is a legutálatosabb, legfeledhetőbb napjaihoz. Magyarul a görög-szigetvilágba is beköszöntött a tél, persze az itteni formájában, az itteni sajátosságokkal.

Vasárnap ugye még el tudtam menni egy szép napos, szélcsendes kirándulásra, de az esti órák, na meg a távlati helyi időjárás előrejelzés már prognosztizálta a nem túlkedvező változást. Hétfő reggel már meglehetős hűvösre, (mondhatom úgy, hogy itteni hidegre) esőre, és viharos szélre ébredtem. És ez öt napja tart változás nélkül. Sajnos az eddig libikóka módjára változó szélirány masszívan beállt északira, és úgy tűnik, vannak tartalékai. Ugyanúgy a vastag, fekete esőfelhőknek, ami igazából a napelemeim miatt izgatnak. Az egész napos szürkületi sötétségben nem sokat lehet elvárni a szilícium-tábláktól, nem is adnak le, csak éppen annyit, hogy a sátorban egész este világítani tudjak. Vasárnap még „megszedték” magukat a nagy fő-akkumulátorok, ezek bírták egész kedd estig, tudtam használni a gépeket, netezni, olvasni.

Hétfőn a délelőtt a sátorban telt, olvasgattam, játszottam (!!) , azért a felkiáltó jel, mert a különböző számítógépes játékokat megjelenésük óta utálom, minden új gépemből törlöm ezeket, mert meg vagyok győződve róla, hogy a legjobb agysejt-leépítő eszközök, amikbe szenvedélybetegség szintjén bele lehet feledkezni. Főleg persze a gyerekeket kellene félteni, és a fiatalabb korosztályt, Ők tudnak ennek az őrültjei lenni.

Már régebben felfedeztem viszont a Sudoku-t, persze először a papír alapút. Emlékszem, először a Nyugdíjbiztosítónál dolgoztam, recepciósként, mikor a délutáni, ügyfélmentes idők unalmas délutáni óráit csaptuk el Pista kollegámmal ezzel a játékkal, Ő mutatta meg, Ő már akkor igazi mester volt, én csak kezdő tanuló. Azután annyira megszerettem, értelmes agytornának tartom, hogy későbbi munkahelyeimen, vagy otthoni üres órákon ahol csak találtam ilyen játékot, pontosabban feladványt, nekiestem. Aztán persze, mint minden hasonló jó dolognak, ennek is megjelent a számítógépes formája, (igazán nagy örömömre), ami PC-n is, és TAB-on is játszható, kimeríthetetlen variációban, és nehézségi fokban. Erre már vevő vagyok.

(Itt egy megdöbbent témaváltás. Bent ülök a Gorgona nevű vendéglőben, az ablak mellett, na és persze a konnektor mellett, töltődnek az eszközeim, és írok. Odakint rendesen tombol a természet, a fák alig bírnak a talajba kapaszkodni, jó pár már meg is vált öregebb ágaitól. És ebben az időben, és ebben a pillanatban itt ment el az ablak alatt az a hölgy, akiről már szerintem írtam, a ”naplemente-énekes”. Ő az, aki előszeretettel jár ki a kis Templom-domb kiugró sziklájaira, és gitárkísérettel órákat énekel a szikláknak, amiket előszeretettel, és láthatóan rituális indíttatásból gyakran ölelget, és teszi ezt mindig naplemente utánig. Hát most is odatart! Hajadonfejjel, egy szál kis dzsekiben, hátán a gitár. És követtem, a dombra megy, ahol három napja nem voltam, hisz olyan szél tombol, hogy lábon megállni nem lehet. Úgy látszik csak én vagyok túlzottan kényes…)

Játékoknál tartottam, a másik, amire mostanában „kattantam rá”, az a Mahjong. Aki ismeri, tudja a szabályait, aki nem annak ajánlom megismerni. Minden este, a filmek után, elalvás előtt még egy játék a napbúcsúztató. A kis kitérő után folytassuk a hétfővel. Délben már lemondtam a meleg ebéd főzéséről, a reggeli kávé elkészítésével eleget kínlódtam, hogy ne kívánjam azt még rosszabbra fordult körülmények közt megismételni, így most egy bizonytalan időre áttértem a napi háromszori hidegélelemre. Ki lehet bírni, az Izlandi úton, (amire sokszor hivatkozok) végig hideget ettem. Itt szerintem nem fog olyan sokáig tartani.

Készültem a délutáni tengerparti sétára, amiről azért nem mondtam le, mikor megint vendégem érkezett. Hirtelen, mikor felnéztem, ott állt előttem egy szakállas, kócos hajú, amolyan „igazi görög” férfi. Köszöntöttük egymást, mint kiderült azt a meglehetősen ritka tábort erősíti, aki egy kukkot sem beszél más nyelven, illetve angolul. Így maradtunk többnyire a jó öreg magyar-turista módszernél, a metakommunikációnál, magyarul a kézzel-lábbal mutogatásnál. Megcsodált mindenemet, a zavar legkisebb jele nélkül benézett mindenhová, sátorba, utánfutóba, szóval felmért. Megértette, hogy honnan jöttem, meddig maradok, és minden apró tényt, látott dolgot lelkes „bravó” felkiáltással fogadott. Amin tulajdonképpen meg is lepődhettem volna, de már olvastam az út előtt egy görögöket bemutató írásban, hogy milyen előszeretettel használják ezt a lelkes felkiáltást a mindennapi beszélgetésben. És valóban, telefonálás közben, az utcán, a mobil szolgáltató irodájában, a kompokon, számtalanszor hallottam már az ujjongó brávót, ami csak egy egyszerű dicsérő szó, egy helyeslő egyetértés.

Mikor mindent látott, Ő hívott meg, hogy nézzem meg a dombon álló kis templomot, Szent-Anna templomát. Ezzel igazán örömöt szerzett, hiszen mióta itt vagyok izgatta a fantáziámat, hogy milyen lehet belülről, meg úgy általában a szinte kilométerenként előforduló hófehér kis kegyhelyek mit rejtenek. Sajnos ezek mindig zárva vannak, ez is, és bár naponta próbáltam a bejárat színes üvegablakán belesni, sajnos nem sikerült, csak az esti sötétségben látszott valami fényes, sejtelmes derengés bentről. Most nyitva volt, szétnézhettem. Tényleg csak egy nagyon pici, bútortalan helyiség, a padlón szép szőnyeg, a falakat régi mesterek ikonjai takarják, az összes földön álló tárgy egy magas, díszes arany-színű gyertyatartó, esténként ennek az irányából jött a fény. Most is égett egy gyertya a tetején levő tál homokjában, feltehetőleg így védik ki, hogy az őrizetlenül hagyott láng esetleg problémákat okozzon.

Az idegenvezetőm végig mutatta, megnevezte a különböző szenteket, persze Szent-Vasziliszen kívül senkit nem jegyeztem meg. Ennek a közeli aktualitáson túl az volt az oka, hogy a Vaszilisz név magyar megfelelője a László! Az aktualitás pedig! December 31-e a Mikulás napja Görögországban, akit azonban ott nem Nikolasznak (a Miklós név görög megfelelője) hívnak, hanem Vaszilisznek (a névnap január 1.-én). Élt egyszer ugyanis Kis-Ázsiában (a mai Törökországban) egy jótét lélek, akit Vaszilisznek hívtak, s aki annyi jót tett az emberekkel, hogy halála után szentté avatták. Nos, a görögök az ő neve napján ünneplik a Mikulásukat.

Szent Vaszilisz ajándékait a hagyomány szerint január 1-jén hajnalban lehet kibontani. A görögök, a magyaroktól eltérően, az újév első napján ajándékozzák meg egymást. Náluk nem a Jézuska vagy az angyalkák hozzák a meglepetéseket, hanem, a hollandokhoz hasonlóan a Mikulás. A többi részlet majdnem stimmel, csak a kitisztított cipő helyett náluk zoknit kell a kandalló elé tenni, s a piros köpenyes, fehér szakállas mesefigura a kéményen át érkezik rénszarvas hintón. Nincs viszont se krampusza, se Fekete Pétere. A legnagyobb családi ünnep ugyan a Húsvét Görögországban, és a magyar Karácsonyt leginkább ahhoz lehet hasonlítani, de talán az óév utolsó napja méltán nevezhető a második legfontosabb családi ünnepnek. Mindig tanul az ember! Bár, a következő napok saját tapasztalatai némileg ellentmondtak ennek.

A férfi még tapintatosan kiment a kis helyiségből, és magyarázta, hogy maradjak csak, nyugodtan imádkozzak, meditáljak, tette ezt főleg azután, hogy elmagyaráztam Neki, hogy átvitt értelemben én is Vaszilisz vagyok. Ha nem is szent! Köszönettel elhárítottam, elköszöntünk, minden jót kívántunk egymásnak, én pedig indultam sétálni. A ruháján a helyi elektromos szolgáltató emblémája virított, a domb feljárójánál állt ugyanennek a cégnek az autója, feltehetően azzal volt, és feltehetően az elektromos hálózatot ellenőrizte a kis templomban, egy nem régi viharkor írtam, hogy valószínű oda csapott be a villám.

Kedden a szokásos heti bevásárlásra a városba tekertem. Posta, szupermarket. A postán még volt ugye egy elmaradt karácsonyi üdvözlet Kicsi Katámtól, Londonból, ami szerencsésen megérkezett, és ami 24.-én délelőtt még nem volt, bár a rajta levő bélyegző szerint aznap landolt Naxoson. Valószínű csak az 1 órás Athéni gép hozta légipostán. Szupermarketben célzatos bevásárlás, hideg menünek megfelelően, egy kiló Eidami sajt, egy kiló gépsonka, nagy adag lilahagyma, és egy doboz csokikrém. A kenyereket általában a helyi boltban szerzem be, bár most bespájzoltam az ünnepekre. Hazafelé már megint szakadt az eső, rajtam volt a vízálló szerelés, így kívülről az ázott, viszont a belső aláöltözet az izzadságtól. Levetkőzve, a hűvösbe, és a nagy szélben nem kellemes.

Szerdán volt Szilveszter, az építkezéseken, a belső munkálatok délután 4-kor még zavartalanul folytak, a bolt nyitva, tehát nem különösebben volt ünnepi a hangulat. Délben lementem a boltba egy kenyérért, biztonsági okokból, mondták is, hogy csak ma, 2.-án lesznek nyitva. Hirtelen ötlettel vittem magammal a feltöltendő cuccokat, és megkértem a boltos srácot, hogy tegye már töltőre egy 2 órára. Vállalta. A kikötő mostanában kiesett, hiszen az eddig elérhető, a halászhajóknak szolgáló elektromos csatlakozó a viharok és az eső miatt áramtalanítva van, és valószínű lesz is, ameddig ez tart.

Este még egy kis helyzetfelmérő séta a faluban, egyedül voltam az utcákon, minden kihalt, sehol nem látszott szilveszterezés nyoma. A távolból hallatszott egy pár puskalövés, még vadásztak, ezen kívül csak a szél süvöltött. Egy érdekes dolog azért történt. Pár napja a parton találkoztam séta közben egy férfival, középkorú, Ő is nézelődött kagylók iránt, ráérősen sétált, üdvözöltük egymást görögül, majd tovább. Szerdán jött szembe biciklivel, beöltözve, fázósan tekerve, és esküdni mernék, hogy úgy köszönt oda siettében, hogy „Szia!”. Ahhoz képest, hogy indulásom óta, majd három hónapja egy magyar szót sem hallottam, kicsit legyökereztem, nem tudtuk tisztázni a dolgot. Még biztos találkozunk.

Csütörtök változatlan. Délelőtt még futotta egy kis olvasásra, ebéd után séta, (szétáztam) bejöttem a faluba is, akkor már a Gorgona kicsit fel volt díszítve, látszott, hogy várnak azért ünneplőket. Hirtelen ötlettel hazamentem, illetve a sátorhoz, fogtam a laptopot, és beültem az ünneplők közé a vendéglőbe, persze azért az öltözékemhez illően kicsit elkülönülve, mindenesetre konnektor-közelbe. Kértem egy kólát, és bő két és félórás nézelődés közben feltöltődött mindenem. Ma már a séták, és az otthoni tennivalók után célzatosan jöttem, és bár ma, hétköznap lévén, ebben az ítéletidőben egyedül én vagyok vendég, de mindjárt feltöltődöm, és így a naplót is sikerült megírnom. Előzékenyen felhívták a figyelmemet, hogy ha szükséges megadják a wifi kódját is, de rá vagyok hangolódva a szomszéd hotel szabad wifijére, itt meglehetősen jó térerővel. Az esős napokra, amikor nem tudom nappal töltögetni az akkumulátort, és a kikötő sem elérhető, vélhetőleg ez lesz a járható út a telepek töltésére. Persze, az illem azt diktálja, hogy ez mindig egy kóla elfogyasztása fejében, ami 1.5 euró, 470 Ft, a meglehetősen szűk költségvetésben nagy pofon, de ami kell, az kell! Most jött vissza a sziklaimádó hölgy az úton, szétázva, de emelkedett mosollyal, boldogan! Odakint szakad, tombol a szél, vissza kellene találni a sátorhoz, az pedig jó 300 méter.

Január 7. szerda

Bebolondult az időjárás rendesen, a tél úgy tűnik itt is tél. A pénteki utolsó bejelentkezés még szakadó esőben, tomboló szélben történt, és ma meg már itt a hó! Szombat reggel az addigiakhoz képest egész kellemes időre ébredtem, sütött a nap, szél is csak úgy, szerényen. Éppen alkalmas volt arra, hogy délelőtt egy, még az első időben megszokott, kiadós sétát tegyek. Végig a 4 km-es beach-en, egész a túlsó végéig. Megint kagylókat is gyűjtöttem, már annyi van, hogy tényleg komoly poggyászpénz néz ki, ha ezt haza akarom vinni.

A sűrűn változó, és elég kemény időjárás naponta formálja át a partot. Először a hatalmas hullámzás terítette be az arany homokot sötétbarna, vastag hínártakaróval, majd mikor az megszáradt a szélben, és könnyűvé vált, a szél ismét elhordta. Az, amit közben homok takart be, az süppedős dombként ottmaradt, és lassan kirohadva a homok alatt, később ez adja azokat a sötétbarna csíkokat, amiken már sokszor elgondolkodtam, hogy miként is kerülhetett oda.

Rengeteg mindent hoznak is a hullámok. Napszemüvegek, sapkák, fürdőruhák, búvárfelszerelések és még felsorolhatatlan, igazi nyári idénycuccok, de a PET-palackok, és az üres alumínium dobozok mellett feltétlen vezetnek a műanyag gyermek-strandjátékok. Már elgondolkodtam rajta, hogy ha mindet összeszedném, játékboltot nyithatnék a strandszezonra. Mire visszatértem a sétából természetesen elromlott az idő. Délután esett, szerencsére feltöltődtek a kellemes délelőttel a szerelések, így tudtam filmeket nézni, nem unatkoztam a sátorban.

Vasárnap reggelre megint kicsit konszolidálódott a helyzet, maradt a nagy szél, és a napfény. Elfogyott a kenyerem, mentem a szokott kisboltomba, zárva. Feljebb, pár száz méterre van egy másik kis market, ott csak egyszer voltam, ott is szerencsét próbáltam. Bár nyitva volt, de a tulaj elég sértődötten kérdezte, hogy hogy gondolom én azt, ilyenkor kenyeret? Az ilyenkor helyett egy görög szót mondott, amit nem értettem. Fogtam a biciklit, és irány a város. Az ünnepek szempontjából elég kiismerhetetlenek amint már korábban írtam, most a következő várható ünnep január 6. Vízkereszt következett, de csak kedden. Ettől függetlenül a szupermarket, amely elméletileg minden nap nyitva van, most zárva volt. Szerencsére találtam a közelben egy péket, a kenyér megoldódott.

Az aránylag kedvező időre való tekintettel meleg ebéd mellett döntöttem. Elég kevés száraz fám volt már csak, de azért megfőtt mindkét fogás. Közben észrevettem, hogy mind többen tartanak a kis templomdomb felé, és nem a szokásos kutyasétáltatók, vagy magányos turisták, kilátásban gyönyörködök, hanem feketébe, kimondottan ünneplőbe öltözött görög családok. Aztán jött felfelé a kaptatón a pap, és az ifjú pár is.

Mert hogy esküvőre készültek. Elég sokan gyűltek össze, persze a kis kápolnába nem fértek be, így hangszórókon ment a szertartás, hosszú énekekkel, eltartott egy jó óráig. Én közben megebédeltem, és mivel érdekelt a dolog, én is felmentem, és egy közeli kis sziklára kiülve, de illő távolságból végighallgattam, néztem, ami még hátra volt. Közelebb menni, vegyülni nem nagyon akartam, nem is nagyon illett. A szertartás végeztével jöttek a gratulációk, a puszik, majd szép lassan mindenki elment. Az ifjú pár maradt csak, a menyasszonyon egy tényleg szép vajszínű ruhaköltemény, és elkezdődött a fényképezkedés. Én is leugrottam a sajátomért, gondoltam most már tömeg nélkül csak tudok csinálni egy-két lesi-fotót, de a hivatásos fényképész hölgy éber volt, rögtön kiszúrt, és kedvesen, de megkért, hogy ne! Megértettem.

Mikor kész voltak, ők is indultak a lakodalomba, a közeli étterembe, és mivel épp mellettem jöttek el, és valamiből kiszúrhatták, hogy nem vagyok helybeli, (!!) így odajöttek, valamit mondtak görögül, mosolyogva kezet nyújtottak, én gratuláltam ahogy illik, majd kezembe nyomták a náluk levő érdekes valamit Egy fehér selyem zacskócska, benne apró kavicsok, az egész egy csipke masnival bevonva, és egy fehér kis szalaggal átkötve. Köszönettel elfogadtam, bár nem tudtam mit jelent, mit mondhattak mellé, de mindenképp barátságos gesztus volt.

Közben megnéztem a szertartás helyét is, belül is fel volt virágozva, az ajtó köré pedig egy jó 6 méteres fehér virágkoszorú volt feltéve, egy fehér szivacs-hurka alapon szintén fehér apróbb, és liliomhoz hasonló nagyobb virágokból. Odabent már öreg barátom, a templom-gondnok pakolászott, majd örömmel üdvözölt. Ő is kedveskedni akart, rögtön mondta, hogy vigyem el a virágkoszorút, és szereljem fel az én bejáratomba, a fák közé. Kicsit abszurd volt az ötlet, ezért köszönettel elutasítottam, elköszöntem, és visszamentem a sátorhoz. 10 perc nem telt el, ott volt a kisöreg, kezében a hatalmas virágfüzér, és már tekerte is a bejárat ágai köré. Hát most ott van, és a lassú hervadásig szépíti az én kis birodalmam bejáratát.

Megköszöntem, de még nem volt vége, pár perc múlva megint ott volt, és egy tálcán majdnem teli üvegeket hozott. Magyarázta kézzel-lábbal, hogy melyik milyen funkciójú, melyik a pap itala, melyik a menyasszonyé, melyik a násznépé, és melyik a vendégkínáló. És hogy ezeket nekem adja, itt hagyja. Vettem a kis fémbögrémet, hogy akkor legalább együtt koccintsunk egyet, de nem fogadta el, mutatta, hogy neki nem szabad, mert beteg a szíve.

Mikor elment, még mindig aránylag korán volt, és viszonylag még jó idő, így megint egy séta a parton. Az előrejelzés már éjszakára megint esőt, hideget, sőt havat ígért, nagy széllel. Tudtam, hogy ebből egy darabig megint a Gorgonás délutánok következnek, másként nem fog sikerülni akkut tölteni. Kicsit bosszantott a dolog, hisz a napi 1.50 €u, ha nem is egy őrült összeg, de semmiképp sem hiányzott, nem volt betervezve úgy, hogy ételre talán 3-at tudok költeni naponta. De a szükség… Ahogy ezen elmélkedtem, a homokban, egymástól 20 méterre ott feküdt egy 1 €u-s, és egy 50 centes. A másnapi vendéglő ára. Ebből rögtön három lehetséges következtetést vontam le. Vagy figyelmetlenül, hanyagul dolgozott a fémkeresős srác, vagy kezd romlani a gépe, vagy…. Vagy pedig valaki odafentről azért figyel engemet. Visszatérve bebújtam a sátorba, jöttek a filmek, (még jó, hogy ilyen sokat elhoztam magammal) és a 15%-os görög esküvői bor mézédes, lágy ölelésében aludtam el, félálomban még hallani vélve Szent Anna éteri énekét…. Persze, ezt csak én hallottam.

Éjjelre meg is jött az egyáltalán nem „várvavárt” rossz idő, és azóta tart. A hétfő még csak az addigi ínyencségekkel, kedd reggelre azonban elég szép mennyiségű hó esett le a szigetre. A part melletti sávban, a víz közelében nem maradt meg a hó, hisz a víz még mindig 17 fokos, de a domboldalakat, a sziget belsejében levő hegyeket fehér takaró borítja. Erre azért nem számítottam! Igazából nem is tudom mit gondoljak, én voltam felületes a felkészüléskor, bennem volt a sztereotípia az enyhe mediterrán télről, vagy csak kifogtam. Emlékszem, mikor ideértem, kérdeztem a boltosékat, hogy milyenek itt a telek. Mondták, hogy enyhe, sok eső, nagy szél. Rákérdeztem, hogy hó szokott-e esni. Egymásra néztek, és jót nevettek a tudatlan turistán. Hát, most szerintem nem nevetnek. Amúgy a közvetlen „szomszédom”, akivel beszélni szoktunk egy pár szót, épp tegnap mondta, hogy nem emlékszik még ilyen hidegre. Pedig a havat akkor még nem is látta. Másrészt viszont most, hogy a Google-n rákerestem, hogy Naxos havazás, több régebbi fényképet, és utalást találtam arra, hogy bizony itt már régebben is voltak ilyen napok. Most, egyelőre csak reménykedem, hogy pár napon belül valamit javul, hisz így azért elég kényelmetlen a sátrazás, és nem jó lenne összeszedni egy tüdőgyulladást sem.

Kedden volt a Vízkereszt napja, délelőtt annyit meg tudtam tenni egy csapadékmentes időben, hogy a szokásoknak megfelelően lebontottam a karácsonyfámat. Persze hatalmas szélben. Délben aztán újra megeredt az égi áldás, 3 óra körül aztán átjöttem ide, a vendéglőbe. Itt már persze hatalmas tömeg volt, ünnepeltek a görögök. Egy csöndes kis sarokasztalt fogtam magamnak, konnektor mellett, tettem a dolgomat, és közben néztem hogy ünnepelnek. Többnyire dzsekiben, nagykabátban, fázósan. Fűtés nincs az étteremben, csak nagy propánégőket kapcsolnak be, ha nagyon fázik a közönség. Aztán egy idő után lekerültek a kabátok, hatott az ital, a tánc. Élőzene volt, egy hegedű, egy buzuki, de a két fiatal srác így is jó hangulatot teremtett. Belejöttek végül, mert este 11-kor még a sátorban hallottam a mulatság hangjait, a zenét. Ma, szerdán a helyzet változatlan, ugyanolyan gusztustalan, csúnya, szeles hideg van. Folyamatosan köveztem az időjárás előrejelzést, most éjszakára megint 80 km-es szél, és hó van terítéken. A tényleges hőmérséklet sosem megy 0 alá, viszont a hőérzetben éjszakára már a mínusz 7-8 foknál tartanak. Úgy tűnik az irigyelt, késő őszi, kora téli mediterrán nyaralás most egy kicsit átmegy igazi túlélő túrává. Na, majd látjuk!

 

Január 11. vasárnap.

 

Egy igazi, szép, koranyári vasárnap délelőttön vagyok túl. Tegnap volt 3 hónapja hogy útnak indultam, és ma 3 hónapja hogy megérkeztem Törökországba, és nekivágtam a biciklis-utánfutós hegymászásnak. Olyan, mintha már nagyon rég történt volna, pedig csak negyed év. De milyen negyedév!

Akkor gyerünk időrendben. Szerdán egész kora este egyedül üldögéltem a Colám mellett a Gorgonában. Vége az ünnepeknek, elmúltak a nagy társasági összejövetelek, a teltházas rendezvények. A személyzet, ahogy kivettem egy nagy család tagjai nekikezdtek az ünnepi külső hétköznapivá redukálásának, egész délután, este hordták ki az elmúlt napok romjait, teltek a szemetes konténerek. Az üres, hideg teremben létráról bontották a Karácsonyi és Újévköszöntő fényfüzéreket, villogó Mikulásokat, csillagokat, amiktől pár hétig éjjel-nappal színesben ragyogott az egész vendégfogadó.

A hazatérés süvöltő szélben, meg-megeredő esőben, hidegben nem volt valami felemelő érzés. A sátor a dupla falának, az aránylag védett fekvésének, és a víz közelségének köszönhetően, igazából nem szokott vészesen kihűlni, éjjel még egyszer sem fáztam. Igaz, beöltözve, hálózsákba bújva.

Csütörtökön reggelre a csapadék minden formájában megszűnt, és ez most vasárnap délutánig ki is tart. Sőt! De sorban. Előző nap este a sátorban éjfélig elfilmeztem megint az összes energiát. Az égen vastag, összezárt felhőtakaró reménytelenné tette a napelemről való töltést, viszont felfedeztem, hogy a mólón megint van áram. Így beöltözve kisétáltam, rákapcsoltam a laptopot a konnektorra, és mivel a móló üres volt, sőt az egész falu annyira kihalt, hogy kevés esély volt arra, hogy arra vetődik valaki, és „talál” egy laptopot, így otthagytam töltődni, és egy nagyot sétáltam a parton. Kb. óránként arra kerültem, megnéztem hány százalékon áll, és délután egy órára ismét feltöltődött. Mondjuk ezt nyáron nem merném megtenni.

A hideg, vagyis csokoládékrémes kenyér ebédem után azért csináltam egy kisebb, csak zoknikra korlátozott mosást, a gyors száradásra nem sok remény van, de az erős szél is ki tudja egy-két nap alatt szikkasztani, és már elfogytak a tiszta tartalékok. Késő délután a part másik irányába indultam, beöltözve, még mindig erős szélben. Írtam Karácsony körül arról a furcsa rejtvényről, mikor egy néha felbukkanó férfi bicikliről rám köszönt, és én magyar „szia”-nak véltem hallani, meglepődve, hogy 3 hónapja nem hallottam magyar szót, és épp itt, épp ilyenkor bukkan fel. Hát tévedtem! Megint összefutottunk a parton, Ő fényképezgetett, és megszólított. Kiderült, hogy osztrák, és kb. azóta van itt, mióta én. Ő is kerékpárral érkezett, persze az „elit” módon, Olaszországon keresztül, kevés poggyásszal, vastagabb bankkártyával, útközben szállodákban, motelekben, itt pedig egy bérelt apartmanban megszállva. Elmondása szerint elég gyakran ráun embertársaira, és a vágyott magányt így, és gyakran itt találja meg, itt élvezi ki az egyedüllétet. Most kedden, két nap múlva hazamegy, de tervbe van véve a nem túl távoli visszatérése.

Meglehetősen nagyot nézett, mikor rákérdezett, és kiderült, hogy sok mindenben hasonló cipőben járunk, csak én épp egy sátorban lakom, az Ő komfortjának, és lehetőségeinek nagyon kicsi százalékát élvezve. Látszott rajta, hogy respektálja azt, hogy ilyen önként felvállalt körülmények közt is megcsinálom azt, amit Ő, illetve amit én magamnak kigondoltam. Én csak annyit mondtam, hogy ennyire van lehetőségem. Azon már csak hazafelé sétálva a parton, magamban gondolkodtam el, hogy tényleg, azok közül, akik irigyelnek (persze nem rossz szájízzel) ezért, ezekért a kirándulásokért, kalandozásokért, hányan vállalnák be ténylegesen a napjaimat, hányan követnének, hányan jönnének velem. Így.

Nem vagyok ám én mazochista, ezekre a körülményekre, különböző fokú kényelmetlenségekre, vagy ha úgy fogalmazunk, a sok éve megszokott „civilizált”, komfortos, és „emberi” életviteltől bizony alaposan eltérő életformára én nem vágyom, hanem ez van! Ezen a módon tudom elérni a célomat, megvalósítani az elképzeléseimet, vágyaimat. De be kell vallanom, hogy néha nagyon sok mindent odaadnék pl. egy forró vízzel teli kádért! A többi apróbb, megint csak azt mondom, hogy a hosszú évek alatt megszokott, természetesnek vett, kényelmet biztosító, de már fel sem tűnő, nem igazán értékelt dolgokról nem is beszélve. Az is eszembe jutott, hogy talán mindenkinek szüksége lenne egy pár heti, esetleg havi ilyen „elvonulásra”, túlélő túrára, mint nekem ez, meg az eddigiek, a Skandináv és az Izlandi utak voltak. Azt hiszem, utána mindenki másképp értékelne olyan apró, hétköznapi, már-már észre sem vett rutin dolgokat, mint egy kattintás a villanykapcsolóval, egy bedugott laptop-töltő, egy megtekert melegvíz-csap, de még a hideg is, egy lehúzott, fűtött WC, egy forró kád, vagy csak egy zuhany. Az egy kattintásos gázról, a fűtésről, a csap alá tartott pohár ivóvízről már nem beszélek…

Pénteken derűsebb idő ébresztett, már a nap is kikandikált, úgy tűnik egyelőre vége a cudar napoknak. Ezt kihasználva gyorsan nagymosásba fogtam. Két garnitúra tréningruhám van, egy az alváshoz, egy pedig a napközbeni, ha hűvösebb van. Hát most a teljes alvós-szerelést, a meleg harisnyanadrággal, és a hőtartó pólóval együtt mostam ki, enyhébb éjszakákat ígér a meteorológia, kevésbé lesz rá szükség.

Délben már szinte teljes szélcsendben, napsütésben bekerekeztem a városba, már aktuális volt a bevásárló nap. Útközben a kristálytiszta levegőben remekül látszott, hogy a közeli szigetek, Mikonos, Syros magasabb részei ugyanúgy fehér hótakaróba burkolóztak mint Naxosé, egyedül Délosz alacsonyabb lankái úszták meg. Úgy válogattam az ellátmányt, hogy ha az időjárás engedi főzni is tudjak, de hideg élelemmel is át tudjak vészelni egy estleges pár napos mostoha idős ciklust is. Délután volt mire visszaértem, szétpakoltam, majd még egy hosszú séta belefért a parton, bár a napsütés áldása megszűnt, újra beborult az ég, igaz most dél felől, enyhe déli széllel. Este még filmeztem, és megint egy technikai problémával kellett szembesülnöm, az itt, alig 2 hónapja vásárolt TAB akkumulátora valószínű felmondta a szolgálatot. Egyszerűen nem vesz fel töltést, sem a saját hálózati adapteréről, sem pedig USB-ről. Van rajta garancia, (bár nem biztos hogy az az akkumulátorokra is vonatkozik) de ha most be is viszem a városba, beveszik vizsgálatra és javításra, azt két-három hétig biztos nem látom. Márpedig én ezen olvasok, ezen filmezek. Közvetlen a saját akkumulátoraimra kötve USB-vel remekül, és korlátlanul működik, de csak amíg fent van, a saját belső akkumulátora mintha nem is lenne. De végül is egy 50 €u-s kínai darab, túl sok elvárásaim nem is lehettek…

Szombaton délelőtt, kihasználva a mind tavasziasabb időt, én is tavaszi nagytakarítást tartottam. Kipakoltam az egész sátrat, napon kiszellőztettem a matracokat, fertőtlenítős vízzel kimostam az egész sátorbelsőt, azt is hagytam kiszellőzni. Ebédet is főztem, két napra készült csilis-bab. Ezekkel a „ház-körüli” tennivalókkal szinte az egész nap elment, este egy naplementés foto-séta fért még bele, majd a faluban egy esti nézelődés, a horgászok újra megjelentek a mólón.

Ma, vasárnap reggel az esti film-marathonnak köszönhetően fél 10-ig aludtam. Egy gyors reggeli után egy nagy séta, próbáltam kenyeret is venni, de sajnos az én boltom zárva volt, egy másik marketben pedig már nem volt kenyér. Na, talán majd este. Most megírtam a naplót, megebédelek, azután hajmosás következik. A szél kezd megerősödni, de dél felől fúj, kellemes, a hőmérséklet 20 fok körül van. Remélem sokáig így marad még!

 

Január 15. csütörtök.

 

A vasárnapi napom (is) a tervek szerint ment tovább. A finom ebéd után elmosogattam, addigra a zuhanytartályban a napon 40 fok fölé melegedett a víz, jöhetett a hajmosás. Most már nevezhetem annak, nem csak fejmosásnak, hisz indulásom előtt, valamikor szeptember végén, még Szegeden voltam utoljára fodrásznál, igaz, akkor a szabvány és megszokott 5 mm-re vágattam, tehát alapról indult, de azért mostanra már elég szépen, és szokatlanul megnőtt. Igaz, a Skandináv utamon is 5 hónap után vágattam. Egy „házi” recepttel mostam hajat, egy tojás fehérjét összekevertem 2 teáskanál szódabikarbónával, ezt egy pár percig rajtahagytam, majd meleg vízzel leöblítettem. Nagyon jól tisztít, zsírtalanít, táplálja a hajat, és akadályozza a korpásodást. Gyorsan meg is száradt a kellemesen meleg időben, mire a sátorba vonultam éjszakára, teljesen száraz volt.

Hétfőre megint visszatért a kellemetlen szél, a meg-megeredő eső, igazából nem kedvezett semmi szabadtéri tevékenységnek, de azért a szokásos beöltözött sétákat természetesen megejtettem. Az ebédfőzés megint elmaradt, nem éri meg az olyan időben viaskodni az elemekkel.

Kedden reggel gyakorlatilag ugyanúgy folytatódott, tudtam, hogy ebből megint beülős akkumulátor-töltés lesz. Így is volt. Délután, egy ebéd utáni kellemes szundikálás után, a szemerkélő esőben és az erős északi szélben a szokásos parti sétámra indultam. Fél úton lehettem, felhúzott csuklyával, mikor a hullámok morajlásába keveredve, hátulról egy kis kolomp hangja kúszott a fülembe. Mire eljutott a tudatomig, és ráébredtem a szörnyű valóságra, régi kutyabarátom vetette rám magát hátulról, és az őrületig fokozódó örömmel ugrált körül, nyalta a kezemet, és természetesen homokozott össze nyakig. Mit mondjak, nem kifejezetten örültem. Szakadt az eső, épp vissza akartam fordulni, és a házuktól még amúgy is jó messze voltam.

Kérleltem, parancsoltam, hogy menjen haza, de természetesen nem volt hajlandó. Felvettem a legszigorúbb magatartásomat, hangomat, egy botot is a kezembe vettem közölni valóm nyomatékosítására, de természetesen semmit nem ért, annyit csak, hogy tíz méterre követett, de jött velem. Már majdnem visszaértünk, és én szomorúan tervezgettem, hogy mit is fogok vele csinálni a szakadó esőben, éjszaka, mikor a Paradiso tavernánál beszaladt az udvarra a két ott lakó, és kikötött kutyacimbivel haverkodni. Alig hittem a szerencsémnek, de el tudtam jönni úgy, hogy egyedül értem haza.

Rögtön összecuccoltam, és beültem a Gorgonába, megint csak egyedüli vendégként. A szokásos kólámat már kérni sem kellett, köszönés után azonnal hozták. Jó négy órát üldögéltem, internetet böngésztem, egy-két válaszlevelet megírtam, nézegettem a szomszéd szigeteket, tervezgettem a „hogyan tovább”-ot, az idei, és a remélhetőleg jövő évi lejövetelt, kirándulásokat, programot. Majd nyolc óra volt, mikor észbe kaptam, gyorsan összeszedelőzködtem, és elindultam haza. Nagyon nem siettem előtte, hisz láttam az ablakon keresztül, hogy az eső nagyon kis kihagyásokkal folyamatosan esett, és kemény északi szél cibálta a pálmákat. Mikor az egyik esőszünetben kiléptem, hogy gyorsan, és reményeim szerint szárazon hazasurranjak, kellemes meglepetés ért. A szél maradt erős, és északi, ám kifejezetten langyos volt! Teljesen ledöbbentem, kint melegebb volt, mint bent az étteremben! Éjfélig filmeztem, majd egy kellemes, szép álmokkal teli éjszakába süppedtem.

Szerda reggel arra ébredtem, hogy besüt a nap a sátor ponyváján. Ki is ugrottam rögtön, teljes szélcsend, felhő egy szál sem, ragyogó napsütés, kora nyári idő. Sokat hallottam már a napfény hiány okozta depresszióról, de őszintén kezdek benne hinni. Ez nem azt jelenti, hogy a depresszióig süllyed ilyenkor a közérzetem, de kétségtelen, hogy mikor három-négy fénytelen, Nap-nélküli, esetleg esős nap után, mikor már az ilyen fajta, vadkempinges élet nehézségei fokozatosan jelentkeznek, és felnagyítva hatnak, rontják a közérzetemet, és a helytől kötelezően elvárt élvezeti értéket, szóval az ilyenkor kisütő nap egy csodaszer! Mikor kilépek a sátorból, érzem a mozdulatlan levegőben a tenger illatát, pár lépéssel kiállok a sziklára, és az onnan belátható 30-40 km-es körben végignézek az épp csak apró hullámok fodrozta, a kék különféle csodás árnyalataiban játszó tengeren, hát mindenféle, az előző napokban, hetekben, években átélt nehézség, rossz azonnal törlődik, jelentőségét veszti, meg nem történtté válik!

Megreggeliztem, majd mivel elfogyott a kenyerem, a boltba indultam. A dűnéken átvágva, a kis félsziget másik oldalán levő parton át mentem a falu, és a bolt felé, mikor megint apró kis kolomp hangja csapta meg a fülemet, igen, megint ott örült az én majdnem fogadott kutyusom. Nem sikerült neki éjjel hazamenni, bár nálam sem volt, meghallottam volna. Megsimogattam, nehogy azt higgye, hogy tényleg haragszom, szent volt a béke. Megnéztem jobban a nyakörvét, hát most a forgó karabinert szakította ki a forgó-szemnél. Hiába, növekedésben van, és rettentő jó erőben, ami párosul egy természetes szabadságvággyal.

El akartam sétálni a szomszéd faluba is, ott van gyógyszertár. Már jó pár, 3-4 hete, hogy először jelentkezett a kezemen, az egyik ujjamon egy csípés-szerű duzzanat. Aztán zsinorban még vagy 3-4 helyen. Kipirosodott, megduzzadt, viszketett, égett, fájt. A sátorban már korábban is találtam pókot, mászott is a kezemen a filmezés közben, arra gyanakodtam, hogy álmomban megcsípett. Különösebb figyelmet nem fordítottam rá, majd elmúlik. De nem tette, mint ahogy írtam, már több hete, sőt szaporodott, duzzanatok terebélyesedtek, elszíneződtek, némelyik felhólyagzott. Szóval, kellemetlen.

Izlandon volt hasonló „élményem”, amikor az út melletti WC-ben kezet mostam egy erős fertőtlenítővel, igaz, az azonnal hatott, és több hétre felmarta a kezem, Most is sok fertőtlenítőt használok, egy sűrű, klóros géllel mosok, mosogatok, sőt sűrűn mostam vele kezet. Erre is gondoltam, most már csak gumikesztyűvel használom. Mivel nem akar múlni, eszembe jutott, hogy Szegeden van egy neves bőrgyógyász, akinek van email-es tanácsadás szolgáltatása. Lefényképeztem a sebeket, elküldtem a Doktor Úrnak a leírás kíséretében, és tanácsot kértem. Ő elvetette a klórt, és a rovarcsípésre szavazott, azzal, hogy vegyek rá antibiotikumos, ha az nem segít, szteroidos kézkenőcsöt. Mindkettő van természetesen itt is, a neten rákerestem, nem egy ház ára. Tehát ezért akartam a gyógyszertárba menni.

Azonban így, kutyakísérettel, az útra kimenve az autók közé nem igazán volt tanácsos. Már pedig barátom nem maradt le rólam. Megvárt a bolt előtt, és követett. Így hazafelé indultam, de megláttam egy szép bokor aloé-verát, amit a Doktor Úr alternatív szerként ajánlott, a grapefruit leve mellett a bőrömre, arra az esetre, ha nem tudok venni kenőcsöt. Ebből szedtem, itthon felszeleteltem, és most azzal kenegetem a sebeket. Utána olvastam a neten is, kifejezetten ajánlják hasonló bőrproblémákra. Is! Hát, majd látjuk!

Lepakoltam, a cimbi odafeküdt a bejárat elé, így megvolt határozva a következő program, séta hazafelé. Jó nagyon csavarogtunk, játszottunk a parton, náluk nem volt otthon senki, szó nélkül jött velem a házához a helyére, és megint megkötöttem. Elköszöntünk, kezet adott, igaz, mikor a partra visszaértem, hallottam, hogy elég mérgesen ugatott, amiért neki maradni kellett. De jobb ez így neki is.

Délutánom az ebéd után azzal telt, hogy kiültem a napra, és egy szuszra, naplementéig kiolvastam egy jó könyvet. Aztán már csak vacsora következett, még bementem a faluba vízért, majd éjfélig megint filmezés. A mai reggel tükörképe volt a tegnapinak, gyönyörű az idő, és az előrejelzések szerint egy jó darabig marad is. Nem bánnám! Reggeli után ezért egy szál pólóban biciklire pattantam, és a környéken kóricáltam, gyakorlatilag „csak úgy”. Persze ez nem teljesen igaz, nézelődtem is jövőbeli terveimmel kapcsolatban. Megint találtam egy gyümölcsöktől roskadozó fügekaktuszt, és meglepő módon egy hasonló narancsfát. Szüreteltem, úgyis elég rég ettem már gyümölcsöt, sőt, a magammal hozott Flavon lekvár készlet is elfogyott. Jó délután volt mire hazaértem, megebédeltem, egy kis lustálkodás, kiültem a napra a sziklára, töltődni esetleges ínségesebb napokra. Most 5 óra, még mindig szépen süt a nap, a laptop napelemen töltődik, ezen írom az aktuális naplót. Ma lejárt a mobilinternet egy hónapom, újítani kell majd, de ezért most nem megyek be külön a városba, majd ha bevásárlok. Elég jól fogom az Agia Anna központi wifit, azon tudok netezni, ha lassabban is. Sajnos a veszteség listára feliratkozott a wifi-vadász készletem is, ez is kiszolgált két hosszabb úton, mosta  sok viszontagság után az usb adapter egyik forrasztása korrodálódott, levált. Már meg sem lepődöm…

Legközelebb innen folytatom! :-)

Január 20., kedd.

Hihetetlen mennyire rohan az idő! Visszatérő kérdés a barátokkal történő chat-elésnél, hogy: és nem unatkozol? Sokadszorra, és sokszorosan megerősítve csak azt tudom mondani, hogy nem! Igaz, ezzel még otthon is így voltam, és mindig meglepett, ha valaki arról panaszkodott, hogy unatkozik! Még az otthoni leghidegebb téli, vagy leggusztustalanabb őszi, esős időkben, amikor nincs kedve az embernek még kimozdulni sem, be van zárva a lakásba, még akkor sem tudtam soha unatkozni. Hát még itt! Inkább több idő kellene, még mindig elég rövidek a napok, fél 8 körül kezd reggel világosodni, és fél 6-kor már megy le a nap. Ebbe a 10 órába kell beszorítani a szabadtéri tevékenységeket. Sokkal többet szeretnék olvasni, több idő kellene a görög nyelvvel való ismerkedésre, kirándulni is jó elmenni, a napi nagy séták sem maradhatnak el, ezen kívül főzni, a „ház körüli” munkákat elvégezni, a napi súlyzózás, erőnléti edzések, szóval visszatérve a bevezető mondathoz, rohan az idő!

Megvettem a repülőjegyet a hazautazáshoz, „örömmel” konstatáltam, hogy a gazdaságunk még mindig dübörög, és a forint észveszejtő pályát fut be! Kérdés, hogy milyen irányban…. Tényleg nem foglalkozom egyáltalán az otthoni politikával, szándékosan nem olvasom a napi híreket, a Facebookon messze kikerülöm az ilyen típusú posztokat, megosztásokat, hisz az eljövetelemben egy nagyon kis része annak is volt, hogy a hátam mögött tudhassam, - ha csak ideiglenesen is – az otthoni mind elviselhetetlenebb mindennapi légkört. Szóval csak ilyenkor lepődöm meg, és egy pillanatra elgondolkodom a lehetséges otthoni fejleményeken, mikor azzal szembesülök, hogy a repülőjegyem megvételéhez 1 €u-ért 338 Ft-nál többet számoltak fel. Hmmmm!

Az itteni hétköznapok kellemes, gondtalan egyformasággal peregnek. Szerencsére, és ezt valahol most le kellene kopognom, ragyogó idő van, ami már egy hete tart, és a prognózis szerint, már amennyire ezt egy meteorológus eltalálhatja, egész február elejéig ilyen is lesz a következő két hét. Kellemes napfényes idő, ha fúj a szél, az délről jön, és enyhe, eső egy hete nem volt, szóval, ideális. A tenger 17-18 fokos, bátrabb emberkéket láttam fürödni is, sőt, szombaton én is megint megmártóztam.

Az a nap teljesen szélcsendes volt, úgyhogy a reggeli után fogtam a hálózsákomat, és kifeküdtem a napra. Hihetetlen ereje van a napnak, és mivel most semmi zavaró, egyéb körülmény nem volt, lehetett barnulni, és egy hirtelen ötlettel úsztam is egy nagyot a tükörsima vízben. Az első 3 perc volt kicsit „csípős”, de utána kellemesen jól esett, a kijövetel után pedig a nap percek alatt megszárított. Szombat lévén, délután megjelentek a kirándulók, a weekendező családok, és a kis homokos strand szinte kora-nyári módon benépesült strandolókkal. Én feljöttem, ebédet főztem. Ebéd utánra a reggel kitett zuhanytartályban 40 fok fölé melegedett a víz, így egy kellemes zuhanyozással lemostam a sós vizet, és hajat is mostam.

Visszatértem a déli meleg ebédekhez, minden délben főzök egy adag egytálételt. Az emlékemben sorra ugranak be a gyerekkorom egyszerű, gyors és olcsó ételei, amiket Édesanyám főzött, és amikre szerencsére már gyerekként magtanított megfőzni. Már régebben felfedeztem, hogy a városban, de jobban körülnézve itt, a kis faluban is, szokás az, hogy a vendéglők terasza előtt, az utcán, a virágládákban nem „haszontalan” színes virágok pompáznak, hanem nagyon sok helyen fűszernövények. De ugyanez van az itteni, igaz most zárva lévő kis tavernák, az appartman-házak, szállodák virágos kertjeiben is. Most pl. virágzik a rozmaring, nagyon sok van belőle, zöldellnek a bazsalikom bokrok, hajt az oregánó. A városba vezető út mellett, egy vasbolt előtt hatalmas paprikabokron több száz apró, méregerős chilipaprika piroslik, és mivel itt és most a gépjármű forgalom szinte nulla, (bár nyáron sem lehet túl erős) bátran lehet szedni ilyeneket az út mellől is, hisz nincs szennyezve a folyamatos kipufogógáztól.

Ma délelőtt is egy nagy séta volt a parton, és megint fellebbent egy titokról a fátyol. A nyaralók novemberi megritkulása, majd eltűnése azt is jelentette, hogy a parton tett sétáimon mind ritkábbak lettek a homokban az idegen lábnyomok. Decemberben már gyakran sétáltam úgy, hogy délelőtt csak az én előző este ott hagyott edzőcipős, vagy csizmás nyomomat találtam, és….! És mindig ott volt, legtöbbször reggelente engem megelőzve egy mezítlábas lábnyom. Végig, az én útvonalamon, az én több kilométeres távomon, minden nap, oda-vissza! Méretéből ítélve női lábnyom lehetett, és akkor is, amikor én már régen zárt cipőben, esetleg gumicsizmában róttam a távolságot, a hölgy akkor is mezítlábas nyomot hagyott. Ha esett, ha fújt, minden nap, talán a havazásos reggel egy-két napján maradt ki, bár lehet, hogy azon a reggelen én sem sétáltam.

És ma délelőtt meglett a mezítlábas hölgy! Egy középkorú, egyszerű, szőke nő, egyáltalán nem egy atlétikus sport-lady, amilyennek elképzeltem. A kutyáját sétáltatta, most egy másik nő társaságában, Ő feltűrt nadrágszárral, mezítláb, a barátnője csizmában. Mindenestre le a kalappal előtte, bár biztos egészséges dolog is, ahogy láttam a talplenyomatát, garantáltan nem lúdtalpas, mint én! Lehet hogy én is rászokom a mezítlábas sétákra, de azért még egyenlőre tartok a kétórás, hideg és nedves homokban történő tapicskolástól, a felfázástól. Főleg úgy, hogy azért így is magammal hordozom én a mozdonyvezetés, a fiatalkori sok átmotorozott, átbiciklizett telek, na és persze a 62 év okozta mind intenzívebb ízületi fájdalmakat.

Tegnap, hétfőn a délelőtti kellemes melegben bekerekeztem a városba, fogytán voltak már a készleteim, ideje volt egy bevásárlásnak. Érdekes módon 10 nap után is elég sok mindennek a drágulását vettem észre, persze ez az idény termékekre, főként a zöldségfélékre vonatkozik. Nem tudom mi határozza meg, de drágult pl. a krumpli, (pedig rengeteg helyen szedik fel a napokban) a paradicsom, hagyma, uborka, szóval szinte minden zöldség féle. Az alapvető élelmiszerek persze maradtak, sőt, azok minden boltban egyforma árúak. Pl. a standard fél kilós fehérkenyér, az bárhol vesszük, akár péknél, kisboltban, vagy szupermarketben, az mindenhol 90 cent, de ugyanígy az azonos minőségű liszt, a cukor, a tej, és még sok más dolog. Ami végülis belegondolva okos dolog, praktikus, nem éri rossz szájízű meglepetés az embert, hogy miután valamit megvett, a másik boltban jóval olcsóbban látja viszont ugyanazt.

Így telnek a Naxos-i hétköznapjaim. Mobilinternetet most nem vettem, ahogy terveztem, hisz a felfedezett wifi tökéletesen kiszolgálja az internetezési igényeimet, annyi apró kényelmetlenséggel, hogy fel kell sétálnom a 100 méterre levő kis templomdombra, ahol tökéletes a térerő, igaz, az esti órákban néha a sátorban is bejön a vétel. Ennek fejében megspórolok 17 €u-t, kb. 6000 Ft-ot havonta, ami viszont egy átlagos heti bevásárlásomat futja a szupermarketben.

Január 25. vasárnap

Szerda reggel folytatódott a meglepően kellemes, kora nyárias idő, déli széllel. Reggeli után, mivel a kávé főzésekor kevésnek tűnt a tartalék szárazfa, tüzelő után néztem. Többé nem esek abba a kellemetlen helyzetbe, hogy nem tartalékolok, és egy esős periódus után, sőt, már közben ott állok, és vagy nem tudom még reggeli kávémat sem megfőzni, vagy ha igen, csak hosszú kínlódás után, hatalmas füstfelhőbe burkolózva, amit a vizes fa okoz. A kis félszigetemen, a dűnék között könnyű gyűjteni, hisz az egész fenyőbokorral van benőve, és a sűrű bokroknál megfigyeltem, hogy amíg a külső, napfény érte ágak örökzölden hajtanak, addig a belsők elöregednek, elhullajtják tűleveleiket, és elszáradnak. Néha egész nagy ágak szakadnak így le, ezeket szoktam begyűjteni.

Amikor elhúzom ide a sátorhoz közeli szabad területre, kiviszem a széket, kiülök a napra, és kezdődik a „favágás”, ami inkább tördelés. Két nagy, hungarocell dobozba raktározom el a tűzifát, egyikbe a begyújtáshoz használt egészen vékony gallyakat, a másikba pedig a vastagabbakat, amiket a már feléledt tűzre rakok. Ezeket az ágakat max. 5-6 centi hosszúra kell tördelni, hiszen csak ekkora fér bele a főzőm tűzterébe. A napon ülve, kellemesen sütkérezve jól telik vele az idő, jókat lehet közben gondolkodni… A dobozoknak teteje is van, így esőtől védetten, még pluszba egy nagy szemetes műanyagzsákba beburkolva tudom tárolni a tűzrevalót. Lehet hogy kényelmesebb lenne egy palackos gázégő, de…. Ez valahogy olyan emberibb, természet közelibb.

Mikor ezzel végeztem, egy másik háztartási munka várt, felgyülemlett már a varrni való, pontosabban a javításra váró ruhaneműk. Itt is, talán itt még jobban használódnak, volt szakadt tréningnadrág, fürdőnadrág amin felfeslett a varrás a gumi mellett, valamint a szélkabát cipzárja is elengedte egy jó 15 centis darabon. Most szerencsére hoztam varrókészletet, (nem úgy, mint Skandináviába) Édesanyám pedig varrónő lévén megtanított sok minden hasznos dolog mellett a varrásra is! Nem akarok dicsekedni, de természetesen már gyerekkoromban remekül varrtam varrógépen is, jól tudtam gomblyukazni, endlizni, nem beszélve az apró javítási öltésekről.

Ebédfőzés, ebéd, mosogatás, majd szieszta, a déli pihenő következett a megszokott napirend szerint. Ebbe belefért egy jó félórás olvasás, aminek törvényszerű folytatása bármilyen izgalmas és jó könyv esetén is, a félórás szunyókálás. Ébredés után a napi súlyzózás, majd a parti nagy séta következett. Délután is tartott még a nagyon erős déli szél. Szeretek ilyenkor sétálni, mert igaz, hogy neki kell feküdni odafele menet a szembeszélnek, és igaz, hogy néha zavaróan hordja a szemembe-számba a homokot a viharos szél, de ilyenkor mindig egy szűz homoksávon tudok sétálni, aminek számomra külön varázsa van. Nagyon hangulatos úgy menni kilométereket, hogy csak a saját lábnyomaim törik meg a tükörsimára fújt vagy mosott homokot. Valahogy azt érzem ilyenkor, hogy ez az egész gyönyörűség, a morajló hullámokkal, és az asztallap simaságú homokkal, egyedül csak az enyém. Persze ez nem az önző tulajdonlás, a birtoklás érzése, hanem a zavartalan, már-már bensőséges együttlété. A tengeré, a gyönyörű tájé, a természeté és az enyém.  

Azon a szakaszon, ahol kiszélesedik a dűnék irányába a part, és a hullámok már nem értek ki, megint egy új, érdekes látvány fogadott. A száraz homokot hordja a szél, és a keményebb, nedves réteg fölé terítve, a szél belső, láthatatlan ritmusának és irányának megfelelően teríti ki azt, különös mintázatokkal, önmagába visszatérő, végtelen szinusz-hullámokkal rajzolva ki a láthatatlant. Volt egy, a dűne lapos dombjai közé beékelődött száraz, öbölszerű beugró, amit csak lesimított a rohanó fuvallat. A dombocskák is irányították a szelet, ami így kiszámíthatatlanul, ötletszerűen csapongott, szeszélyesen kavarogva pillanatonként változtatta az irányát, és lett belőle egy helyi kis forgószél, egy mini tornádóutánzat. Ezen a területen sásszerű, szívós, de vékony, egy szál magukban álló növények hajtottak ki a százaz homokból. Ezek a szárak, gyökerükkel stabilan megkapaszkodtak, ám a vékony, földfeletti részük meghajolva követte a szél játékát, és megdőlve, a fejüket a homokba érintve köröztek. A tükörsima homokon rengeteg, néha csak különálló, de gyakran egymást metsző, egymásba kapaszkodó, rendkívül szabályos kör rajzolódott ki, a legkülönbözőbb átmérővel, függően a növény magasságától, és minden körnek a középpontjában ott állt a „rajzeszköz”, maga a szár.

Csütörtökön reggelre kicsit csendesedett a szél, ezt látva, ébredés után rögtön egy kirándulást terveztem be a környékre, csak úgy, céltalanul csavarogva. Előtte még beszaladtam a boltba, megvettem a kenyeret a következő két napra. Sajnos így idényen kívül elég megbízhatatlan a közelemben levő kisbolt. Nyitvatartási ideje nincs, amikor eszükbe jut kinyitnak, ez általában délelőtt 2-3 órát, majd estefelé újabb pár órát jelent. Egy kis családi szállodával van a bolt egybe építve, amit most átalakítanak, talán a szobákat újítják fel, bővítik. Mindenesetre kőművesek dolgoznak rajta, és gyakran a család tagjai is segítenek, akik egyben a boltot is nyitva tartják.  Ha éppen nem fent maltert kevernek. Volt már olyan nap, hogy kétszer gyalogoltam el, a bolt mindkétszer nyitva volt, de az „ügyeletes boltos”, egyszer az apa, délután a fia, csak a fenti ablakból, illetve a készülő erkélyről szólt le, hogy most nem ér rá, jöjjek vissza kicsit később. Nem azért a kétszer 6-700 méterért, de…. Szóval, ha kifogom hogy ott vannak, akkor inkább két napra veszek kenyeret. Nagybevásárlás meg úgyis a városi szupermarketben történik, hetente egyszer.

Odafelé a dűnéken vágtam át, és itt mindig találkozom az itt lakó nyuszikkal. Van egy, és bár nagyon egyformák, de szerintem mindig ugyanaz csinálja azt, amivel mindig rettentően meg tud nevettetni, még a legborúsabb, depressziót okozó naphiányos időszakokban is. Kint napoznak, vagy játszanak, vagy csak pihennek a bokrok közötti nagyobb homokos területeken. Mikor hirtelen kilépek egy bokor mögül, távolságtól függően viselkednek. Ha távolabb vagyok, mint 5-6 méter, akkor csak felkapják a fejüket, hegyezik a fülüket, és követnek, míg el nem tűnök a következő bokornál. Kicsit már meg is szokták a látványomat. Ha közelebb bukkanok fel, akkor hirtelen, ijedtükben fejvesztve berohannak a legközelebbi bokor alá. Ez az egyetlen kis ártatlanság azonban különös dolgot művel. Ha feltűnök, még ha egész közel is, nem szalad el, hanem villámgyorsan hátat fordít nekem, a fejét behajtja előre, egész a két elülső mancsa közé, és úgy megmerevedik. Volt, hogy megálltam mellette, vártam mit csinál, de percekig semmi nem történt, mozdulatlanul arra várt, hogy eltűnjek. Ilyet még nem láttam, szerintem ez valami strucc-effektus a nyuszinál, úgy érzi, ha hátat fordít, és a fejét szinte a homokba fúrva behunyja a szemét, hogy ne lásson, akkor én sem látom őt. De mindenképp tüneményes, és nagyon el tud szórakoztatni!

Szerencsém volt, megvolt a két kenyér, indulhattam csavarogni. Most a város felé indultam, azt a dombot akartam körbejárni, amit egyszer már megmásztam. A domb lábához körben apartman házak, lakóparkok, sőt, öt csillagos luxus szállodák simulnak. Természetesen mind ugyanabban a maximum egyszintes, lapos tetejű hagyományos görög építészeti stílusban, fehér falakkal, többnyire kék nyílászárókkal, de persze azért a rengeteg beépített márvány, az épületek nevéhez, és jellegéhez igazítottan mart csillogó üvegfalak, a rengeteg króm, minden pazar alkotásnak egyedi arculatot is adott. A körülöttük levő márványmedencék kék burkolata, az arborétumszerű, már-már botanikus kerteket hajazó növénycsodákkal beültetett parkok, a szobrok, mind-mind a csak közelről élvezhető, szolid, de méregdrága luxus jelei.

Mindez csak akkor érdekes igazán, mikor egy-egy ilyen objektumot, ami persze most szezonon kívül zárva van, legfeljebb felújítások zajlanak, szóval mikor egy ilyet körbejárva szájtátva kilépek, és 50 méterrel odébb, a falakon túl, már tehenek legelnek, a sziklamélyedésekben elkerített kezdetleges karámokból béklyózott lábú kecskék tipegnek elő, szóval egy teljesen más világba csöppenek. Ez a métereken belüli hihetetlen kontraszt amúgy a sziget eddig látott egészére vonatkozik. A turisták kiszolgálására hivatott részek, többnyire a parthoz simuló egy-kétszáz méteres sáv a pompáé, és a luxusé, de ha pár száz méterrel beljebb mégy, feljebb kapaszkodsz a domboldalba, akkor bizony egy egészen hétköznapi mezőgazdasági területre, szántóföldek közé, állattartó gazdaságok mellé érsz, az ezekkel járó szagokkal, tehénbőgéssel, ordító szamarakkal, békésen játszó bárányokkal, újszülött kiskecskékkel. Nagyon jellemző kép volt az, mikor egy szálloda magas kerítésén kívül, az eléggé elhanyagolt kis gazdaság udvarán kapirgáló tyúkok közt két, pompás farktollait legyezővé terítő fenséges szépségű pávapár kereste a szemet a vágnivaló pornép, a baromfik között.

Persze hozzátartozik, hogy bár az igazából csak néha szépre sikeredett, de kétségtelenül látványos luxust megcsodálom, ám a világ, ami a magas falakon belül rejtőzik, és ahol az idényben biztos nem tudnék ilyen zavartalanul nézelődni, nagyon messze áll tőlem. Sokkal barátságosabbnak, hozzám közelebb állónak tartom a legelésző kecskéket, akik örömmel, és boldogan szaladnak még megbéklyózott lábakon bicegve is a kerítéshez, egy kis fültő vakarásért, egy kis ujj-szopogatásért, ami néha harapásnak sikeredik.

Megint csak elgondolkodva nézegettem a domb oldalában mind magasabbra felkúszó új építéseket. Néha hihetetlen meredekségű utakat vájnak a sziklába, azon kapaszkodnak fel életveszélyes, hátborzongató látványként a beton mixerek, és szivattyús autók, hogy a sziklába a csúcshoz közel kivájt teraszokra új palotákat építsenek. Ha megteszik, biztos van rá igény, és fizetőképes kereslet, bár ismét csak óhatatlanul az jutott az eszembe, hogy muszáj ezt, és vajon mi lesz ebből a gyönyörű, talán még nem végzetesen elrontott szigetből mondjuk 30-50 év múlva? Mit tud megőrizni a most még nagyrészt zavartalan, természetes szépségéből?

Talán szerencsére, ezt én már nem fogom megtudni, meglátni. Még jó időben jöttem ide. Délutánba nyúlt a nagy bóklászásom, nem volt rajtam kilométeróra, de biztos hogy jó 10 fölött tettem meg, hegymászással, dűnék bokrai közt csavarogva, és néha dűlőutakon eltévedve. Jól esett! Itthon egy kései gyors ebéd, a napi súlyzózás, majd a szokásos szieszta nyúlt bele immár a közeledő alkonyatba. Azért is jókorára időzítettem ezt a sétát, mert délutánra, kora estére megint elromlott az idő. A szél 70 km-re feltámadt, és bár meleg déli szél volt, de nagyon sötét felhőket zavarászott alacsonyan az égen, eső ígérkezett.

Az alkonyati séta rövidebb volt a szokásosnál, a parton nem lehetett menni, mivel a szél akkora hullámokat korbácsolt, ami a 50-60 méteres lapos parti homoksávra teljesen kifutva, a parton futó utat védő alacsony sziklaperemet nyaldosta, néha még az útra is kicsapott. A szél a hullámok tetejéről felkapta a tajtékot, és ködszerű permetként hordta szét, terített be vele esőszerűen mindent. Jellemző volt, hogy a szomszédos Paros sziget kb. 5 km-re levő, jó időben kristálytisztán kivehető partjai a semmibe tűntek. Egész éjszaka tomboltak az elemek, és a hullámzás dörgése olyan erősségű volt, hogy a filmnézéshez fülhallgatót kellett feltennem, és a maximális hangerő is alig bírt a dörgő hangokkal.

A péntek és a tegnapi szombat szinte hasonlóként telt. Az időjárás nem sokat változott, bár meleg van, de a szél változatlan erővel tombol. Nagy óvintézkedésekkel azért a kávé, és ebédfőzéseket meg tudtam oldani, rövidebb sétákat is beszúrtam, de megint csak az úton, a falu kis utcácskáin tudtam sétálni, ami azért nem az igazi. A partot megint teljesen átalakítják az elemek. Mára, mostanra talán picit csöndesedni látszik a szél, remélem este már meg tudom nézni milyen munkát végzett a hatalmas, zabolázhatatlan víztömeg.

Az előrejelzés szerint most négy napig bár langyos, de csapadékos idő lesz. Kicsit persze fenntartással fogadom ezeket a prognózisokat. Péntek este kint ültem a kis templomdombon, és onnan interneteztem a szálloda wifijén. A szomszéd Paros fölött hatalmas fekete felhők gyülekeztek, amiket folyamatosan megvilágított belülről a bennük kisülő hatalmas villámok fénye, és a morajlás folyamatos volt, jókora vihar ígérkezett. Előttem volt a laptop asztalán a folyamatosan frissülő aktuális időjáráskép, ami az adott percre azt írta, enyhén felhős, az esti órákban gyenge eső lehetséges.

Mivel a fenyegető jelek mást ígértek, összekaptam magam, és a sátorba húzódtam. Aminek a vászna két perc múlva már fülsüketítően dübörgött a rázúduló felhőszakadástól, elnyomva még a folyamatosan, a közelbe lecsapó villámokat követő dörgések hangját is. Elkezdtem filmet nézni, és közben, valószínű az időjárásnak köszönhetően, itt a sátorban is bejött 300 méterről a wifi. Megnéztem az időjárást, akkor már azt írta, hogy Naxoson rendkívül erős viharok vannak! Észrevették! Szóval lényeg az, hogy fenntartással kezelem a prognózisokat, pláne ha azok 4-5 napra vonatkoznak.

Ma reggel is hasonló, a hagyományokat követő idő van, hol kisüt, hol beborul, a szél még mindig elég erős. Reggeli után megint a dombon neteztem, és egyben a jó 30 km-es körpanorámát belátva próbáltam én megjósolni a következő órák időjárását. A nyugaton hosszan húzódó felhősáv Paros fölött sok helyen lelógott a szigetre, sejtetve, hogy ott esik az eső, mikor keleten a hátam mögött egyszer csak kibukkant a zavartalanul sütő nap. És egy pillanat alatt hatalmas teljes szivárvány ragyogott fel a napsütésben, ami a fekete háttér előtt különösen gyönyörű volt. Ahogy haladt a zivatar, szűnt a zápor, és éledt fel odébb pár kilométerrel, úgy foszlottak el egy pillanat alatt, és tűntek elő pár fokkal odébb még fényesebben a semmiből a kisebb-nagyobb szivárványok, néha 2-3 is egymás közelében. Ilyen csodálatos fényjátékot, ilyen pompázatos szín kavalkádot a fenyegető fekete háttérrel még nem láttam!

Visszajöttem a sátorba, hátha hirtelen erre is elkerül a zápor egy kis kora délelőtti frissítő locsolkodásra, de most kimaradt. Csendesedik a szél, néha a nap is bevilágít a ponyván, most felrakom a naplót, és hozzálátok az ebédhez.

 

Február(!)1. vasárnap

 

Visszanéztem hogy mikor volt az utolsó bejegyzés, és megdöbbenve látom, hogy éppen egy hete. Ez két dolgot is jelent, egyik, hogy rohan az idő, erre utalt a február utáni felkiáltójel is, a másik, hogy eseménytelen egy hét van mögöttem, egyszerűen semmi fontos nem történt, amiről feltétlen írnom kellett volna.

A hétfő kegyes volt hozzám, bevásárló napot terveztem, és pontosan erre alkalmas idő volt. Enyhe szél, felhőtlen, és csapadék nélküli meleg. Reggeli után bekarikáztam a városba, és mivel nem siettem, csavarogtam, nézelődtem is egyet. A kikötői kiskocsmák, tavernák idény előtti felújítása gőzerővel folyik, kb. felük ennek megfelelően zárva is van. Festik, ha kell újrabetonozzák a teraszokat, csiszolják, újrafestik az asztalokat, a székeket.

Ami szokatlan volt első látásra, az a hétköznap délelőtthöz, délhez képest meglepő zsúfoltság a sétányon, a nyitva levő kávézók teraszán. Mindenütt görögös temperamentummal, hangosan, egyszerre többen beszélve, izgatottan, és láthatóan felfokozott érzelmekkel tárgyaltak valamit. Hát persze, előző nap voltak a parlamenti választások Görögországban! Már írtam korábban, az euro zónából történő kilépésük hírével (rémhírével?) kapcsolatban, hogy a szigeteken általában nincs a politikának olyan nagy szerepe az emberek hétköznapi életében, mint a nagyobb városokban, a pártok szimpatizánsainak „centrumaiban”, és persze Athénban. Az emberek szeretik nyugodtan élni megszokott kis életüket, és nem tartanak rá igényt, hogy a politika, vagy akármilyen párt szabjon irányt a mindennapjaiknak. Tudják ők már irányítani a saját életüket, az évtizedes, évszázados megszokások alapján.

Ettől függetlenül itt is van értelmiség, „városi emberek”, egyetemisták, akik fogékonyabbak a napi politika iránt, részt is kérnek a dolgok alakításából, mint korábban már láttam, hetekkel előtte már kampányoltak is az utcákon, nos, őket láttam én hétfő délelőtt. Mint olvastam, (igazából nemcsak az otthoni politika hagy hidegen, de az itteni is) a radikális baloldal, a Sziriza nyerte az előrehozott választásokat. A radikalizmus egyik „oldalon” sem szimpatikus nekem, és a hétfői hírekben olvasott, az új kormány első cselekedetei, konkrétan, hogy az első nagykövet az orosz volt, akit az új miniszterelnök fogadott, és a bejelentés, hogy nem szándékoznak a felvett kölcsönöket törleszteni az EU-nak, viszont újabb, és több támogatást kérnek, hááááát… Valahonnan ismerősek ezek az arrogáns lépések, amikor a kenyeret nyújtó kézbe harapunk bele. De, hagyjuk a politikát!

Szerencsére az ég, és a tenger ugyanolyan gyönyörű kék volt hétfő délután is, mint előtte. Eléggé kifogytam az élelmiszereimmel, úgyhogy mire telepakoltam a szupermarketben a kosaramat, és kártyáról kifizettem, új csúcsot döntöttem a heti bevásárlások összegével, 27 €u-t költöttem. Bosszantóbb az, hogy mikor ugyanez a számlámon megjelenik, akkor 339 Ft-os euró átszámítással jelenik meg. Mindig csak itt szembesülök az otthoni gazdaság „dübörgésével”, de mindig kihoz a meglepetés egy-két szalonképtelen megjegyzést belőlem!

Este már megérkezett a következő, azóta is tartó napok „előszele”. Mikor este egy búcsú-nézelődésre felmentem a kis templomdombra, meglepő látvány fogadott. A kis kikötőben mindig van egy pár kisebb-nagyobb halászhajó, csónakok, motorcsónakok, és azok a kis evezősök, amivel a nagyobb, beljebb lehorgonyzott halászbárkákhoz kieveznek. Ezen kívül a betonmóló mellé is mindig van 2-3 nagyobbacska hajó kikötve, ha el is mennek néha 1-2 napra a környék vizeit lehalászni. A meglepetés pedig az volt, hogy az egész kis öböl teljesen üres volt! Kísértetiesen kihalt, egyetlen apró kis csónak sem ringatózott a vízen, és ezt dél óta pucolták ki úgy a gazdáik, hogy észre sem vettem. Az esti sétán láttam a homokban hagyott keréknyomokból, hogy amelyik nem saját lábán állt tovább, azt utánfutókon vitték el.

Másnap aztán rájöttem az igazi miértre. Az itteniek, a halászok, és a csónaktulajdonosok vagy komolyan veszik a hosszabb távú meteorológiai előrejelzéseket, vagy a hosszú évek tapasztalatai alapján tudnak valamit! Lényeg, hogy már éjszaka viharossá fokozódott a  déli-délnyugati szél, eleredt az eső. Kedden egész nap ez volt, alacsonyan rohanó fekete felhők, amik percenként szakadtak ki, szintén csak percekig tartó felhőszakadást hozva egy-egy foltra, csak azért, hogy a következő pillanatban megint ragyogó napsütés legyen. És persze ennek megfelelően szivárvány szivárvány hátán!

Szerda reggel a nagy szél megmaradt, viszont csak a magasban úsztak tejszínhab-bárányfelhők, amiből hirtelen eső nem várható. Így végre megint neki mertem vágni egy több órás parti sétának, a „lefelé”, tehát déli irányba szokásos, Mikra Vigla, a szomszéd tengerparti üdülőfalu felé vezető, oda-vissza jó 10 km-es túrának. A hullámok most is hatalmasak voltak, a közelükben a felcsapó permettől gyorsan nedves lett a trikó, de különösebben nem zavart, hisz a tűző napon 20 fok volt, és a meleg déli széllel együtt ez percek alatt szárított is. Az utolsó nagy sétám óta megint átalakították az elemek a partot. Hihetetlen mi mindent ki tud hozni a víz a partra!

Egymás mellett feküdt az összetört, elsüllyedt üvegszálas gumicsónak, a még újnak tűnő, fekete flitterrel kivarrt, elegáns magas sarkú körömcipő, az erősen viharvert, de még felismerhető, nagyméretű fekete Samsonite kerekes bőrönd, egy komplett fa, gyökerestől, a rengeteg műanyag gyermekjáték, és…. sajnos egy jó 80 cm-es óriásteknős. Zakinthoson, ahol állítólag az összes Fölközi-tengeri óriásteknős költőhelye van, a vízben már láttam egy-két nagy példányt, így, ilyen közelről, és ekkorát még nem. Sajnos ezt az tette lehetővé, hogy szerencsétlen jószág már nem élt. Nem tudom hogy pusztulhatott el, külsérelmi nyom nem volt rajta, egyszerűen kint feküdt a homokon, távolabbról, mikor megláttam, azért szurkoltam, hogy ne másszon vissza míg oda nem érek. Nem bírt. Kisodorta volna vihar, és már nem volt ereje visszamenni? Valószínű beteg volt, vagy öreg. Sajnos a rajta dőzsölő legyek egyértelművé tették, hogy már nem fog onnan elmozdulni. Gondoltam, hogy visszatolom a vízbe, bár jó nehéz lehetett, de nem sok értelme lett volna, nyugatról jöttek a hatalmas hullámok, a következő úgyis partra rakja újra.

A szeles idő ellenére a héten azért minden nap főztem meleg ebédet, bár ez, ilyenkor különösen komoly logisztikát, igen nagy odafigyelést, és óvatosságot kíván, hisz a szálló szikra kellemetlen dolgokat tudna csinálni egy fenyőfa-csoport közepén, ahol száraz ágak vesznek körül, és viszonylag száraz a talajon felszaporodott, lehullott tűlevél-szőnyeg is. Szóval, észnél kell lenni! Természetesen szerdán is főztem, bár aznap a vacsora elmaradt, hisz mire a séta után hazaértem, és kész lett az ebéd, amivel degeszre laktam magamat, már négy óra is elmúlt.

Csütörtök óta viszont többet vagyok a sátorban, mint a szabadban. Akkor, ha lehet még jobban megerősödött, viharossá fokozódott a déli szél. Meleg van, mindig, még éjjel is a 15-20 fok közti sávban mozog, de szél részint a homokot kapja fel, részint a hatalmas hullámok okozta vízpermetet, és így egy homályos, ködszerű meleg takaróba burkolódzik az egész belátható környék. Csak ugye a köd az leszáll, és a nagy szél általában szétoszlatja, ez a fajta szürkület pedig felfelé száll, a szél csak táplálja, és a nap, bár felhő nincs az égen, egész nap csak átdereng ezen a kellemetlen jelenségen. Persze nem haszontalan ez az idő sem, hisz a héten most olvasom az ötödik könyvet. Nem könyvajánló ez a napló, de az utolsó tegnap befejezettre azért hagy hívjam fel a figyelmet. Szerettem Dan Brown-t eddig is, a könyveit jobban, mint a belőlük készült filmeket, (bár Langdon professzor szerepében Tom Hanks itt is remeket alkotott) de az Inferno szerintem az eddigi legjobb könyve. Olyan megdöbbentően aktuális, és elgondolkodtató témát jár körül, még ha kalandregénybe illő, néha képtelen fordulatokkal is, hogy nem tudja az ember nem odaképzelni magát a szituációkba.  Nem tudja megtenni azt, hogy (mint én is) a könyv elolvasása után ne arra gondoljon egyfolytában, hogy mivel ez tényleg így van, és a könyv következtetései tényleg törvényszerűen be fognak következni, regényen kívül, mi is lehet itt a megoldás? Szóval, ajánlom…

Csütörtök reggel volt amúgy egy nagyon aranyos és emlékezetes, bár csak pár másodperces sztori. Épp sajtot reggeliztem kint a sátor előtt az asztalnál. Ott belül a fák, bokrok oltalmában aránylag el lehetett viselni a szelet, de kint tombolt. Falatozgattam, mikor a sűrűbb fenti lombkorona egy résén a kinti orkán elől menedéket keresve hirtelen berepült egy nagy ragadozó madár, az én ornitológiai alulműveltségemmel mondanám valami sólyom-félének. Nagy volt, fenséges, és szigorú. Közvetlen a fejem fölött levő ágra szállt, tőlem nem egész egy méterre. A kinti széllel való birkózástól kifulladva, a szálló homoktól, és a kinti napsütés után, a benti szürkülettől elvakulva pihent meg az ágon, szinte hallottam, ahogy nagyot sóhajtva szusszan.

Én épp csak felpillantottam, de ezt is észrevette, szembe néztünk egy pillanatra, és a következő pillanatban a bátor ragadozó szinte sikoltva kapott szárnyra, és olyan pánikban vette kifelé az irányt, hogy vakon repült bele a legsűrűbb, szúrós koronába, és ott vergődött nagyokat rikoltva 2-3 mp-ig, mire sikerült neki kikecmeregni az őt foglyul ejteni akaró csapdából. Tényleg meglepődtem, hogy egy ilyen királyi, fenyegető csúcslény hogy tud ilyen nyuszi-módjára megijedni. Bár, a nyuszik már nem pánikolnak be ennyire tőlem.

Nyuszi. Lehet hogy írtam már, de most eszembe jutott megint, hogy bizony őkelmének, a Nagy Ragadozónak ez a vadászterülete, a dűne bokorvilága. Még az ittlétem elején saját szememmel láttam, mikor az újszülöttnek tűnő kisnyulakat szabadtérre kihozta az anyukájuk, talán első, ismerkedő sétájukra, és csak egy villanás volt a magasból, megijedni sem volt idejük, és egy pici már a végzetes karmok közt repült utolsó útjára.

Éjszakánként a sátor körül amúgy is élénk élet folyik, az ugyebár csak egy vászon valami, abból nem lehet emberre, a legfőbb ellenségre következtetni, a körben heverő tárgyak meg ugye inkább csak a kíváncsiságot keltik fel, mint a félelmet. Most, hogy a viharok, és a hullámok miatt amúgy is hatalmas zaj van egész éjjel, nem is tűnik fel az egyéb látogatók zaja. De mikor szélcsend van, akkor bizony egész éjjel a szöszmötölés, a zacskók csörgetése, a szemeteszsák kiforgatása, az előző ételektől még illatos edények, evőeszközök csörgése hallatszik. Gyakran ébredek fel éjjel arra, hogy a fejemnél, a sátor túloldalán, pár centire ott szimatol valami, vagy a macskák épp most kukázzák a szemeteszsákot, ami bizony nem kis zajjal jár. A vadon romantikája!

Esténként, mikor bemegyek a faluba ivóvízért, a dűnék bokrai közt megyek-jövök. Holdvilágos éjszakákon világít a homok, nem kell lámpa, de borult időben bizony van olyan, hogy az orrom elé rakott kezemet nem látom, ilyenkor viszem a kis ledes fejlámpámat, jó erős fénye van. És ha valaki félős, bizony ilyenkor gyakran megszaporázná a lépteit. Meglepő milyen sok állat él a bokrok alatt, mennyi pirosan, vagy zölden világító szempár néz szembe a rávillanó fényből. Macskák, nyuszik, néha kutyák, és még ki tudja mi, de szinte minden bokor alól, vagy az ágakról izzanak a betolakodót figyelő, és követő szempárok. Természetesen meg lehet szokni, főleg ha számít rá az ember, akkor már meg sem hökken.

A péntek, szombat, és a mai nap is egyforma volt. Hosszú séták lehetetlenek, vagy nincs part, mert elfoglalta a víz, vagy a szembe hordott sok homok miatt. A napi teendőket megcsinálom, főzök, fát vágok, mosogatok. A favágással kapcsolatosan tegnap délután megint olyat tettem, mint még eddig nem. A magammal hozott „hiper-szuper” kommandós, katonai, mindent bíró, stb. baltámnak a gyönyörűen krómozott, de kartonpapír-falvastagságú nyele bizony eltört! Volt egy jó baltafejem, de nem volt nyele. Elsőre túl nagy falatnak tűnt az ötlet, hogy faragok egyet, de az ötletet tett követte, és a tőrömmel csinálva mindent, vágtam egy megfelelő keményfa ágat, és kifaragtam belőle egy nagyon spéci baltanyelet. Aztán jót mosolyogtam magamon, csiholom a tüzet magamnak, baltanyelet faragok…. Vissza a kőkorszakba.

Ma ugyanaz, meleg, hatalmas szél, porvihar. Délelőtt azért egy nagy fürdést csaptam, (lavorban) hajmosással, egy kis zokni mosás, ebédfőzés, majd mivel ebben a szürkeségben nem nagyon töltődnek az akkuk, eljöttem ide a vendéglőbe, tölteni, naplót írni. Régen is voltam, meg vasárnap is van…. Meg is jegyezték, hogy rég láttak. Kértem egy pohár bort, majd a srác nem sokkal később hozott egy kis „egyveleget”, kis nassolni valót. Egy tányéron az elmaradhatatlan húsgolyócskák, sült hal, rétestésztában sült darálthús, és valami bundázott fűszeres akármi, az állaga alapján talán velő. Finom volt, és kedvesek, mondta a srác, hogy ezt a viszontlátás örömére. Jól esett!

Mostanra feltöltődtem, ezt felrakom, aztán vissza a sátorba, hisz közben besötétedett. Film, olvasás, és a remény, hogy a meleg marad, de a szél csillapszik.     

    

Február 7. szombat

 

Megint eltelt egy hét, rohamtempóban, és egy aránylag jónak nevezhető hét. Az időjárás az gyakorlatilag változatlan maradt a múlt héthez, és a vasárnapi utolsó bejegyzéshez képest, szél, szél és szél. Minden mennyiségben. Ma reggel, mikor fél kilenc körül ébredezni kezdtem, még mielőtt kinyitottam a szemem, éreztem, hogy valami furcsa dolog történt. Egy darabig gondolkodtam, hogy mi lehet szokatlan, amit csukott szemmel is észlelek, aztán rájöttem, hogy csönd van! Teljes, süket csönd. Olyan, amilyet talán hetek óta nem tapasztaltam, se hullámok, se a szél süvöltése, semmi. Szerencsére mielőtt még félálomban pánikba estem volna, hogy elveszettem a hallásomat, megszólalt a sátor fölött egy kismadár.

Eső szerencsére nem volt, hideg sem, végig 15-20 fok volt a hőmérséklet, hisz az őrületes szél délről fújt. Volt olyan nap, hogy megint hozta magával szerintem a Szahara homokját, mert egész nap porvihar tombolt. A folyamatos orkán erejű, délről, délkeletről érkező szél a tengert is megbolondította, részint jó fél méterrel megemelte a víz szintjét, és folyamatosan méteres hullámok ostromolták a partot, lehetetlenné téve a szokásos sétákat. A hullámok, és a megemelkedett víz elfoglalta szinte az egész homokos strandot, kicsapott egész a mellette végigfutó útig, sőt pár helyen alá is mosta azt. Levegőben lógó csatorna, és vízvezetékek szemléltetik a víz és a szél együttes erejét, egyszerűen kimosták, kifújták az elemek a homokos talajt, amibe a közműveket temették.

A séták elmaradása miatt rengeteget tudtam olvasni, a héten minden nap elfogyasztottam egy-egy jó könyvet, most örülök hogy ennyit hoztam magammal. Szerencsére nap is volt azért annyi, hogy az akkumulátorok folyamatosan töltődni tudjanak, és mind az olvasásra szolgáló tabot, mind az esti filmezéshez a laptopot ellássák energiával. A testmozgás is kimaradt a héten. Múlt vasárnap a duplájára emeltem a súlyzós és a hasizomgyakorlatok számát, és úgy tűnik kicsit túllőttem a célon. Akkor csak a fáradtságot éreztem, de hétfőn alig bírtam reggel kimászni a sátorból. A nyaki csigolyáim, és az ízületeim már rég óta elég erősen el vannak meszesedve. Most valószínű a csigolyákat és a vállízületet erőltettem túl, mindkettő egész héten rendesen fájt, a fejemet nem tudtam oldalra fordítani. Így természetesen továbberőltetni nem akartam, bár nem is bírtam volna, de rendbejött, tegnap már alig éreztem, és ma, ebéd előtt ismét megcsináltam a gyakorlatokat. Hát, majd látjuk….

A kezem, amivel eldicsekedtem, hogy milyen szépen gyógyul, megint kissé viharvert. Egyszerűen nem tudom kivédeni a pókokat, nem sikerül kizárni őket a sátorból, és éjjel úgy látszik mikor vadászni indulnak, álmomban megcsócsálják a kezemet, az ujjaimat. De csak azt. A régi sebek szépen begyógyultak, de most megint van legalább 5-6 új viszkető, égő pukli. Kenegetem aloe verával, mást nem tudok tenni. Valamelyik este sikerült idebent a sátorban filmezés közben három óvatlan, korán előmerészkedő nyolclábút levadásznom, de szerintem nagyon sokan vannak itt a fák között. Az éjszakai alvós ruhámat nappalra ki szoktam egy kifeszített kötélre teríteni, szellőzni. Egyik este, mikor már sötétben odakint felhúztam a fekete kötött, vastag harisnyanadrág-szerű alsót, majd befeküdtem filmezni, egyszer csak éreztem, hogy a térdhajlatomban valami motoszkál. Nem akarok már fóbiás lenni, így arra gondoltam, hogy biztos csak képzelődöm. De a következő pillanatban már csípett is, tehát valódi volt. Ahogy benyúltam, rögtön sikerült is megfogni, és kihúzni, hát egy fél centis apró fekete pók volt, olyan amiből már többet is találtam a sátorban. Valószínű a fáról esett vagy ugrott le, és befészkelte magát a ruhába. De találtam már a cipőben, a kesztyűben, szinte mindenhol. Nem tudok velük mit csinálni, ezzel együtt kell élni.

A faluba is ritkán megyek le, szinte csak vízért, meg két naponként kenyérért. Csütörtök este épp vízért indultam, mikor a kis fajárda végén, ahol kiérek a dűnék közül az útra, megállt egy autó, és a kiszálló férfi igyekezett felém, integetett, és valamit nagyon magyarázott görögül. Hát az nekem nem ment, neki angol nem, így odahívott a kocsihoz, a sofőr beszélt valamit angolul. Kérdezték, hogy nem láttam-e, illetve nem jött-e oda hozzám egy fehéres-vajszínű labrador kutyus. Piros nyakörv, fiatal, egy év körüli. Mondtam, hogy nem láttam, de meg is lepődtem, hogy miért is pont tőlem kérdezi. A sofőr megmagyarázta, hogy már végigjárták a partot, keresték mindenhol, kérdezősködtek, és az én régi kutyabarátomnak a gazdája irányította őket hozzám, mondva: „hogy engem nagyon szeretnek, és megtalálnak a kutyusok.” Nagyon meglepődtem, de jól is esett! Talán van is benne valami, ma dél körül kiültem a napra, és gallyakat tördeltem, a következő esős napokra tartalékolok tüzelőt. Elgondolkodva, oda sem figyelve csináltam, egyszer csak a semmiből ott termett egy gyönyörű kutya. Én a székben ültem, odahúzódott szorosan mellém, és kíváncsian nézte, hogy mit is csinálok. Fantasztikus világos, szinte fehér-kék szeme volt, olyan, mint a huskyknak szokott. Ez nem az volt, egész világosbarna, nagyon szépen gondozott szőre volt, a mellén fehér folttal. Nézett rám, és beszélt a szeme! Egy kis simit természetesen kiutaltam neki, megdajkáltam, amit nagyon élvezett, kérdeztem hogy honnan jött. Az ápoltságán, és a nyakörvéről látszott, hogy nem kóbor, de meg is válaszolódott gyorsan a kérdés, kint a fajárdán feltűnt a gazdi-hölgy, aki egy füttyentéssel magához hívta. A szépség még rám nézett, egy kéznyalással elköszönt, és elszaladt. Szóval, tényleg megtalálnak a kutyusok, de a fehér labradorosnak még nem tudtam segíteni. Eddig. A névjegykártyája a telefonszámmal megvan, hátha…

Ugyancsak csütörtök este, mikor végeztem a filmezéssel, éjfél körül, kimentem, hogy a lemerült laptopot töltőre tegyem az utánfutóban. Telihold volt, süvöltő déli szél, és a hullámok folyamatos tombolása miatt hatalmas dübörgés. Ami minden éjszakát folyamatosan végig kísér, de már megszoktam. Kint egy rendkívül érdekes látvány tűnt fel a fák ágai között. Keleten, ahol feljött a telihold, vékony felhőcsík is húzódott. És egy jó széles darabon ez a csík, vörösen izzott, úgy világított, mint mikor szeles napok előtt a lemenő nap festi vörösre az ég alját. De ez keleten volt, a lemenő nap nem világíthatta meg, különben is az már órák óta lenyugodott. Nem értettem, ezért hogy tisztábban lássam, a telihold fényénél felkapaszkodtam a templomdombra. Rögtön fény derült a jelenségre, a pár km-re levő hegy tetején egy hatalmas erdőtűz égett. Jó magasan, az festette meg a felette levő felhőket. Ott lakott rész nincs, bár valami csak fellobbanthatta azt a tüzet, az iszonyú szélben pedig villámgyorsan terjedhetett. Arra utak sincsenek, és az oltása szerintem amúgy is reménytelen lett volna, majd elalszik, ha elfogyott az éghető anyag, a fák, a bokrok. Mint ahogy tette is reggelre, akkor már a füstje sem látszott. Viszont ma reggel a másik sziget, a szemben levő Paros erre néző hegyoldalában lángolt az erdő, igaz, nagyon sziklás részen, kicsi utánpótlással, így délre az is elhamvadt. Bár a szélcsendben ez még könnyebben ment.

Tegnap, pénteken valamicskét már csendesült a szél, eléggé kifogytam élelemből, ezért betekertem a városba. Jó idő volt, jól esett egy kicsit mozogni. A városba érve egy feldíszített, léggömbözött épületbe, és itt nagynak számító, zsúfolt forgalomba futottam. Többször láttam, hogy itt építenek valamit, legutoljára a hatalmas udvart betonozták éppen, én akkor egy üzemcsarnokra tippeltem. Hát nem jól, mivel tegnap itt egy új áruház nyílt. A neve röviden AB. Így, C nélkül, bár akkor asszociáltam volna az otthoni ABC áruházakra, de nem. Aztán hazaérve a kapott blokk felfedte a titkot, az üzemeltető egy Alfa-Béta Vaszilopulosz nevű cég, onnan kapta az AB nevet.

Természetesen hatalmas nyitási akciókat hirdettek, és természetesen ezek az akciós árak jóval magasabbak voltak, mint ahogy én szoktam vásárolni a megszokott, bejáratott szupermarketemben. Nagyon színvonalas, hipermodern áruház lett, de az eleganciát, a rengeteg csinos formaruhás eladót, a parkoló 4 (!) biztonsági őrét úgy látszik meg kell fizetni. Körbenéztem, fordultam egy párat a kirakott nyitási süteménykóstoló felé, de csak egy-két tisztítószert, szappant, paradicsomot, meg a narancsot találtam elfogadhatóan olcsónak, a többit a megszokott helyen vettem meg.

A két helyen szívszorongatóan sokat költöttem megint, ismét új csúcsot döntöttem a 36 €u-val, igaz, most úgy tűnik bő 10 napra el vagyok látva, meg hát, ami kell, az kell. Egyszerre fogyott el a mosogató, a fertőtlenítő és a mosószer kellett szappan, kívánom a zöldséget gyümölcsöt, megint megvettem a kiló sajtot, kiló gépsonkát, szóval…. De akárhogy takarékoskodom, akármilyen ésszel válogatom össze az enni és venni valókat, tény, hogy minden legalább duplája az otthon megszokott áraknak!

Bementem a kikötőbe is, a szokásos séta, egy kis hangulat magamba szívása, nézelődés. Még mindig nagy az üresség a sétányon, a turisták még nem indultak el, igaz, február eleje van. Talán a rossz, és viharos idő jele az is, hogy a komp-jegyiroda menetrendi tájékoztatóján két napi kompjárat törlése is szerepelt, egy Ios-i, és a déli Santorini járat, ilyet pedig eddig még nem láttam. És nem hiszem, hogy a kevés utas miatt törölték volna. Az iroda előtt, ahogy elmélyülten tanulmányoztam a táblát, egy szeretetre vágyó cicus dörgölődzött a lábamhoz, és ahogy leguggoltam hozzá, azonnal veszett dorombolásba kezdett. Kiharcolt egy nagy hasvakarást, simogatást, majd mikor ráunt a földön való élveteg tekergőzésbe, és megkapta az adagot, felkelt, és főúri gőggel besétált a jegyirodába. Lehet, hogy az ő cicájuk volt, mindenesetre nagyon ápolt, jól tartott, jó húsban levő macsek volt, piros nyakörvén pedig egy aranyszínű kereszt leffegett.

A városi kiruccanással, a bevásárlással a tegnapi nap is gyorsan eltelt, a későn főzött ebéd már korai vacsora is volt egyben. A szél ellenére minden nap főztem, reggel a kévét, és általában bundáskenyeret, délben az ebédet. Tehát napi kétszeri tűzrakás, ami a héten látott nagy tüzekre gondolva mindig egy kicsit rizikós. Nagyon odafigyelek, óvatos vagyok, oda van készítve a víz, a pokróc, de egy kis drukk mindig van. Tegnap nagyon finom babgulyás volt, virslivel, jó csípősen, sok chilivel. Sok babot eszek, hisz tápláló is, szeretem is, na meg a sátorban úgyis egyedül vagyok… Vettem megint olajbogyót, és ma azzal alkottam. Főtt tésztát jól megöntöztem olívaolajjal, szórtam rá apróra vágott olajbogyót, és apróra kockázott gépsonkát. (Fruzsi!) Nagyon finom volt, és jól is laktam. Tésztát is sokat eszem, elég elfogadható áron van, a 8 perces megadott főzési idő elég is, így egyszerű az elkészítése, és sok mindennel lehet variálni. Most vettem 20 deka darált diót, (egy bio-bolt szerűségben, és előttem darálták meg) valamelyik nap diós-tészta lesz. Jó sok cukorral, kívánom az édességet.

A mai nap délelőtt, mivel mint írtam, teljes szélcsendre ébredtem, és a víz is szelíd volt, tudtam egy nagy sétát tenni a parton. Természetesen megint teljesen át van alakulva az arculata, az elemek alapos munkát végeztek. A teknős, amit múltkor találtam, parton van, igaz jó 200 méterrel odébb. Valószínű a hullámok magukkal ragadták, de odébb megint partra rakták. Meglepően jó állapotban van, pedig már jó 2 hete, hogy nem él. Kívülről, a páncélnak, és a vastag pikkelyes bőrnek köszönhetően épnek tűnik, bár belül azért biztos dolgozik az enyészet. Most a sátorban vagyok, odakint még csend, a jó időnek, és a szombatnak köszönhetően elég nagy parti sétaforgalommal. Sok gyerekes kiránduló jött megint. Ez a csend igazi vihar-előtti, az előrejelzés a mostani 18 foktól függetlenül kemény hetet ígér megint. Hétfő estére már vihar, kedden hóesés, 10-es, tehát 120-130 km-es északi szél, és mínuszos éjszakák. Mint egy hónapja ilyenkor volt. Azért a tél itt is megmutatja az erejét, még ha másként is mint otthon megszoktam, és csak pár napos villanásokra. Megint be kell öltözni, azt hiszem „sátorlakó” leszek, és megint sokat olvasok, aztán a hét végére megenyhül az idő. Közeleg a tavasz!

  Február 13. péntek

13.-a, péntek? J Nem vagyok babonás, ugyanolyan nap, mint a többi. Illetve közelítőleg olyan nap, mint a vasárnap óta elteltek voltak. Be kell vallanom, nem ezekért a napokért jöttem ide, de hát zavartalan jó az életben soha nincs hosszú ideig, képletes és szó szerinti hullámhegyek, és hullámvölgyek váltják egymást. Hét közben csendben megint eltelt egy hóforduló, kedden volt 4 hónapja, hogy elindultam. Négy csodálatos, tömény hónap, és minden pillanatnyi viszontagság ellenére már kicsit szorongva gondolok arra, hogy nem soká hazafelé visz a repülő. Persze addig még van két és fél hónap, a végén, március közepétől már a sok éves statisztika szerint előnyárral. Hááát, remélem bejön. És lehet hogy őrültnek tűnök, vagy őrülten optimistának, mindenesetre a nyár végére, az otthon eltölteni szándékozó négy hónap utánra már megvettem a repülőjegyet vissza, ide Naxosba, meghosszabbítandó azt a nyarat, ami otthon azért aug. 20 után nem zavartalan.

Szombaton hagytam abba az eseményeket, a sátorban írtam, hisz volt nap bőségesen. Vasárnap délig hasonló, mesebeli idő volt, akkor támadt fel egy erős nyugati szél, ami itt mindig azt jelzi, hogy lassan fordul az irány, és most észak következett. Ebédet még főztem, (egyenlőre akkor utoljára, sajtos tészta volt, gyors, egyszerű, és finom.) Délután egy nagy sétára indultam a faluba. A dűnék közül kilépve hatalmas tömeg kocsi fogadott. A Gorgonában teltház, ami ilyenkor párszáz embert jelent. Előtte való napokban láttam, hogy a Vízkeresztkor leszedett díszek óta kopárnak tűnő étterem-belsőt megint díszítik, lampionok, papírdíszek, hatalmas állarcok kerültek falra, lámpákra, oszlopokra. Farsangi hónap van! És a vasárnapi is valami farsangi rendezvény volt, rengeteg jelmezbe, öltözött gyerekkel, de a felnőttek többsége is maskarába bújt ezen a délutánon. Illetve, csak a hölgyek, közülük is inkább a fiatalabb anyuka korosztály, hisz egy tekintélyes, komoly görög férfihez nem illik már a bohóckodás. Na meg az idősebb mamák sem teszik kockára matriarchális jogaikat.

A gyerekek a jó időben persze nem nagyon maradtak meg a zárt helyen. Míg odabent a „nagyok”’ az elmaradhatatlan körtáncot járták órákig az elnyújtott, egyhangú, monoton zenét játszó zenekar síró hegedűinek dallamára, addig a jelmezes gyerkőcök a parton játszottak, rohangáltak. Kicsit morbid, és meglepő volt, de a legváltozatosabb jelmezek közül a halálnak öltözöttek voltak legtöbben! Minden harmadik fiú, és jó pár kislány az arcukra festett fehér koponyával, talpig feketében, a kezükben kaszával rohangáltak. Furcsa!

A móló üres volt, a hajók már a nagy szelek előtt elvonultak. Most egy másik „jármű”, a Kite-surf, vagyis a sárkányszörf hódolói foglalták el a kikötőt, illetve az egész több kilométeres partszakaszt. Ez a meglehetősen fiatal sport a wind-szörfözést alakítja át egy kicsit úgy, hogy a meghajtóerő, tehát a szél, nem a szörfdeszkán levő vitorlázatban van munkára fogva, hanem a szörfös derekára rögzített, 30-40 méteres kötél végén levő siklóernyő fogja azt fel, és vontatja a szörföst néha meglepően nagy, 60-80 km-es sebességgel. Persze ehhez legalább ugyanolyan erős szél is kell. Nem veszélytelen, de a profi szinten már rendkívül látványos, és feltehetően élvezetes sport, hiszen a száguldás közben, megfelelő szélerőnél már 20-25 méter magas, és 50-60 méteren át tartó ugrásokat is be tudnak mutatni. Persze a gyerekeknek rendkívül tetszett, nagy sikongatásokkal kísérték, és bevallom én is jó fél óráig elgyönyörködtem benne, fényképeztem, filmeztem. Először 2011-ben, a Skandináv utamról hazatértemben a dán partokon találkoztam ezzel a sporttal, és emlékszem milyen elszörnyedve néztem, mikor a az út mellett futó tengeren ezek a sportolók az autókat is ott hagyták a hatalmas, erős szél szárnyain száguldva.

Vasárnap este még egyszer megnéztem az aktuális időjárás előrejelzést, és láttam, hogy elkerülhetetlenül jön, már a közelben van a markáns változás. Hétfő reggelre ott volt, eső, kegyetlen szél, a sátorból sem nagyon volt kedvem kibújni. Ez azóta szinte változatlanul tart, napot nem láttam, az eső néha szünetel, néha átvált hóesésbe. Ez persze itt a partközelben nem marad meg, de a hegyek körben megint fehérbe öltöztek.

Szerencsére készütem, minden eszközömet csurig töltöttem, így a feltétlen szükséges szabadtéri teendőkön kívül a sátorba húzódva filmeket néztem, olvastam. Igazából ha bele gondolok, most ugyanezt csinálnám otthon is, szerencsére imádok olvasni. Most van az ötödik esős, szomorú, behúzódós nap, ezalatt kiolvastam 3 Leo Kessler, 2-2 Dan Brown és Dean R. Koontz könyvet. Nem rossz termés! Persze egyszer minden lemerül, így szerda estére üres volt mindenem. Tegnap, csütörtökön már tudtam, hogy a Gorgona következik, be kell ülnöm egy töltődésre. Ezek sajnos csak egy napot bírnak, hisz az utánfutó, és az egyéb tartalékakkuk üresek.

Tegnap reggel lejöttem vízért is, reggelente azért annyit megkockáztatok a tűzzel, hogy a friss kávé meglegyen. A keddet hagytam ki a hófúvás, a 11 Beaufort-fokos, 120 km-es szél miatt, szerdán reggel már rendesen fájt a fejem. Hiába, a rászokás…. Hirtelen ötlettel a vizes üvegeket a szatyorban ott hagytam a csapnál, és mivel épp nem esett semmi, átsétáltam a szomszéd faluba, ahol a gyógyszertár van. Kerültem ameddig lehetett, kezeltem alternatív módszerekkel, de most úgy döntöttem, hogy ideje kipróbálni a kezemre az ajánlott antibiotikumos, hidrokortizonos krémet. Nem akarok a pókokra semmin rosszat mondani, hisz én vagyok a vendég, és az a közeg, ahol sátrat vertem bizony az ő felségterületük, mindenesetre nem akarnak békén hagyni. Pók-csípés szakértő leszek! Megfigyeltem, hogy a csípés után egy jó hét is eltelik, még az első tünetek jelentkeznek, (addig marad csak egy pici piros pötty) utána viszont viszketés, fájdalom, bevörösödés kíséretében az egész ujj bedagad, és ez viszont eltart több hétig. Az első, még a régi helyemen történt csípések gyógyultak így, hosszú hetek alatt, bő sebhelyekkel, de a jobb kezem a múlt hétre, ahogy írtam is, teljesen rendbejött. Persze a sebhelyek foltjai megmaradtak.

Biztos az alvási testhelyzetem, vagy esetleg a már használt területek vezetik, vezették rá őket, hogy most a bal kezemet vegyék kezelésbe. Jó egy hete, hogy teljesen kipakoltam, kitakarítottam a sátrat, a rejtekhelyeiket keresve, ugyanazon este már találtam egy elég ronda nagy potrohút az oldalsó tartódoboz alján menekülve. Tehát már lekezelte, lekezeltek, és a hét elteltével mostanra a bal kezem bedagadva, viszket és fáj egyfolytában, az ujjaim már szinte nem hajlanak. Ezért gondoltam, hogy megpróbálom a javasolt krémet, ami konkrétan Fucidin-H. Hát, majd látjuk.

Délután, ebéd után összepakoltam, és jöttem a Gorgonába. Egyszál vendég voltam, (mint ahogy vagyok ma is) a személyzet viszont több emberrel megerősítve sürgölődött, asztalokat rendeztek, a székekre fehér huzatokat húztak, és a gázégő alatt, a meleg-szigeten egy asztalnál a Főnöknő (pici, 145 magas, ugyanannyi széles, és megdöbbentően erős hangú) több komoly Mamával fehérbe csomagolt evőeszközöket. Valami készül! A Facebookon van egy kedves ismerősöm, autentikus görög-szokások, görög-hétköznapi élet szakértő, hisz ide jött férjhez, itt él, itt, az egyik szigeten foglakozik vendéglátással. Épp fent volt a  chat-on, Tőle kérdeztem, hogy vajon mire készülhetnek? ·

„Ma Görögországban „Τσικνοπέμπτη” hússütő csütörtök napja van!

Az ORTODOX vallásban, az „ΑΠΟΚΡΙΕΣ” a nagyböjtöt megelőző 3-ik hetet jelenti. Ebben az időszakban búcsút mondanak a húsnak, és az elnevezés „αποκρεύω” szóból ered, amelynek jelentése: utoljára eszik húst a böjt előtt. A 40 napos böjtöt 3 hetes eseménysorozat előzi meg. Az első héten, a templomokban kinyitják a „Triodon” könyvét. Ez egy ortodox liturgikus (szertartás) könyv, amely tartalmazza a periódusra vonatkozó előírásokat egészen Nagy Szombatig. A második hét a „hús hete”, azaz ezen a héten esznek utoljára húst. Ezen a héten a csütörtök „HÚSSÜTŐ csütörtök”, (Τσικνοπέμπτη) ünnepnapnak számít, ezen a napon különösen sok húst kell fogyasztani, ezért minden háznál parázson illatozó húst sütnek, hogy finom füstös íze legyen. Ezt mindig 11 nappal a „Καθαρά Δευτέρα” azaz a húshagyó hétfő előtt ünneplik. A harmadik hét a „sajt hete” ekkor főként tejtermékeket, és tojást esznek. Húst enni ennek a hétnek a hétfőjétől kezdve, egészen a böjt végéig tilos! (állítólag a nők ezen a héten nem mostak hajat, mert úgy tartották, hogy megőszülnek, ha megmossák.)”

Hát nem csodálatos? Imádom! Ennél részletesebben, és hitelesebben holt tudhatnám meg? Mindenesetre ezt a szép szokást itt nem tartották meg, illetve nem vendéglői szinten, de hazafelé tartva, az utcákon sem éreztem faszén gerjesztette füst illatát. Mozgolódás sem volt, tehát nem erre készültek. Ma, mikor délután megint visszajöttem, hisz nap még mindig semmi, már minden hófehérben volt, a meleg-szigeten ugyanaz a hölgykoszorú krumplit pucolt, (3 zsák, bő egy mázsa) a konyhában a fekete-szakállas, fürtöshajú pincér illetve mindenes, (szerintem róla nevezték Gorgonának az éttermet) egy egész birkát trancsírozott egy hatalmas bárddal, tehát jogosan kérdeztem, hogy talán lagzi készül? És igen az, holnap bazi nagy görög lagzi. Bár utaltak rá, hogy attól függetlenül jöhetek, de majd látjuk, hisz a ruhatáram nem éppen ünnepi, itt minden hófehér és elegáns, nem biztos hogy illenék ide.

Tehát ma sem változott semmi, most este fél 6b múlt, fel vagyok töltődve, este lehet filmezni, olvasni. (Éjjel 2-ig tettem.) Holnap már talán napot is látok, és az előrejelzés szerint bár északi marad a szél, de enyhül, és napot ígérnek. Majd látjuk!

 

Február 21. szombat

 

Most megint egy elég hosszú szakasz eltelt úgy, hogy csendben voltam. Múlt pénteken este köszöntem el a Gorgonából, ahol esküvőre készültek. Szombat délelőtt, az előrejelzésnek megfelelően kicsit előbújt a nap is, bár az erős északi szél megmaradt. És azóta is szinte szünet nélkül tart. Attól függetlenül egy nagy sétára indultam a parton, kíváncsi voltam mennyire alakult át az időjárás hatására.

A hullámok még mindig nagyok voltak, az elmúlt napokban rengeteg tengeri sást, hínárt, moszatot sodortak a partra. A homok aranysárga színe helyett piszkosbarnába öltözött minden. Néhol, ahol van egy kis akadály, ami meg tudja fogni a kihordott növényzetet, jó félméteres, méteres magasságba is felhalmozódik az, vastag, puha és süppedős szőnyeget képezve. Ha ezt a következő szél vékony homokkal betakarja, és séta közben gyanútlanul rálép az ember, bizony hamar térdig, combközépig süllyedve találja magát.

A sűrű barna tekervények közt, csak egy idő után vettem észre egy új „valamit”. Vastag, a növényzettel közel egyszínű, 15-20 cm-es hurkák feküdtek a tengeri gaz között, mozdulatlanul. A külsejük különféle képződményekkel volt mintázva, némelyik olyan, mint a polipok apróbb szívókorongjai, mások meg mintha nagyobb, csúnya pattanásokkal lettek volna borítva. Először azt hittem, hogy polipok karjai szakadtak le a nagy viharban, és azokat sodorta ki a víz, de egyrészt azok a karok csupa izomból vannak, és erősek, másrészt ebből, amikor jobban megnéztem az aljnövényt nagyon sok hevert szerte széjjel, harmadik pedig az, hogy polipkarnak ezek vastagok voltak. Végül egyet megböktem a cipőm orrával, hogy átfordítsam, de az érintésre egész testében összerándult, összehúzódott, majd pár másodperc alatt lassan újra elernyedt. Hát, mit mondjak, nem volt valami szívet melengetően gusztusos látvány, ekkora „gilisztákat” még nem láttam, de a hideggel együtt, ami végigszaladt a gerincem mellett, jött a „megvilágosodás” is, ezek bizony tengeri uborkák voltak. Olvastam már róluk, képről tudtam hogy néznek ki, és most már életben is találkoztam velük. Igazából nem tudom mire is szolgálnak, illetve jók-e valamire, táplálékként pl., de nem szeretném kipróbálni, és nagyon a kedvenc tengeri állataim listájának a végére került.

Aznap délután aztán újra beborult, újra esett az eső, szombat volt, lakodalmat is ígértek, az akkumulátoraim is nagyon szellősek voltak, és délután újra a vendéglőben ültem. Elkezdtem feltölteni az út képeit a Flickr fiókba, ez részint nagyon időigényes, másrészt a neten falja a MB-okat, ami egy fizetős, és lekorlátolt mobil-net esetében nem túl gazdaságos. Így, ingyen wifin már hatékonyabb. Telt az idő, fogyott a pohár borom, és még mindig egyedül voltam a hófehérbe öltöztetett, 400 személyre gyönyörűen megterített teremben. Megkérdeztem a Főnökasszonyt, hogy talán az ifjú pár meggondolta magát, de megnyugtatott, hogy jönnek, de majd csak este 9 után. Na, arra nekem nem nagyon volt türelmem sem, kedvem sem, hogy még 3 órát várjak, illetve hogy belecsapjak az éjszakába, így hazajöttem, filmeztem, olvastam. Éjfélig voltam fent, fél 10 körül hallottam a nyüzsgés kezdetét, mint kilestem, egyszerre, buszokkal és rengeteg kocsival érkeztek. Valószínű a fővárosban volt a kései esküvő, és utána jött ki a csapat mulatni. Éjjel aztán bekeményítettek, fél 6-kor voltam fent, akkor még teljes hangerővel sírtak a hegedűk, énekelt az énekesnő, bár a tempóról, és a hangnemből ítélve elképzelhető, hogy közben azért már ő is szundikált.

Reggel 9 után ébredtem, akkor már csend volt, és a nap is ki-ki nézett. Egy délelőtti rövidített séta belefért, majd egy óvatos, gyors ebédfőzés következett. Közben megütötte a fülemet az élő zene, a tavernában még mindig mulattak! Vagy már megint? Ebéd után aztán lehajtott a kíváncsiság a faluba, a kocsiktól megint alig lehetett mozdulni. És újra állt a bál! Most szó szerint, mert ahogy benéztem láttam, hogy az éjszakai, reggelbe nyúló elegáns, és feltehetően emelkedett hangulatú bazi nagy lagzi nyomait már elpucolták, a termet teljesen átrendezték, közben valószínű újra terítették, mert most ismét egy teltházas farsangi buli zajlott, mint egy héttel ezelőtt. Ugyanúgy beöltözve a többség jelmezbe, ugyanúgy szólt az élőzene, és járták a nemek többnyire elkülönült körtáncát, órákig.

Hétfő estére ígérték az idő ismételt kemény romlását, így a délelőttöt a bevásárlásra szándékoztam fordítani. Induláskor még beugrottam a kisboltba, az itteni kenyér finomabb, mint amit a szupermarketben adnak. Fizetéskor a boltos ránézett a kezemre, és elszörnyülködve kérdezte, hogy mi történt vele. Kétségtelen, hogy elég ronda, mondhatni ijesztő volt, illetve még mindig az. Nem tudok vele mit kezdeni. Akkor reggelre annyi plusz volt még, hogy mindkét kézfejem felpüffedt, bedagadt. Amúgy bármi is az, érdekes, hogy csak a kezemen, pontosabban csak az ujjaimon vannak nyomok, annak is csak a külső, vékonyabb bőrű részén, és a hüvelykujjaimon még egy sem volt. Mikor mondtam, hogy szerintem pók, akkor azt tanácsolta, hogy feltétlen menjek be a  sürgősségire, mutassam meg, mert az itteni pókok marásai nagyon veszélyesek, ráadásul elég sok skorpió is van, lehet hogy ez az volt. (Nem hiszem, pókot már nagyon sokat találtam mindenhol, skorpiót még nem.) Mivel nem fáj, már nem is igazán viszket, és a bőr külső rétege sehol sem sérült, csak alatta vannak bevérzések, duzzanatok, elszíneződések, így már megszoktam, különösebben már nem is zavart. Viszont mégiscsak ő a helybeli, na meg az a püffedés, ami eddig nem fordult elő, így megfogadtam a tanácsát, és elkarikáztam a korház sürgősségiére.

Úgysem volt még ilyen élményem. A recepciónál bemutattam az irataimat, az EU kártyát, megmutattam miért jöttem, majd felvették az adataimat. Kezdtünk 5 €u-val, ugyanis itt még van vizitdíj, ennyi a beugró, hogy szóba álljanak veled. Megkaptam a papírokat, mentem az Emergency-re. Ott egy ápolónő levizitált, majd küldött a doktorhoz, aki egyszál magában egy asztalnál állta  a sarat, és láthatóan rettentően el volt havazva az adminisztrációval. Neki is megmutattam a kezem, kérdezte mi történt. Én mondtam, hogy pókra gyanakszom, ő megkérdezte, hogy hány órakor csíte meg. Én mondtam, hogy az időre pontosan nem emlékszem, de már jó pár hete volt. Ekkor egy kicsit furcsán nézett, majd beküldött egy vizsgáló asztalra, ahol elfüggönyöztek, vetkőzés! A szabvány dolgokat, pulzus, vérnyomásmérés a nővérke végezte, majd jött a doki. Még egyszer tüzetesen megnézte, körbenézett, hogy máshol van-e rajtam hasonló, (nem volt), meghallgatott ülve, állva, fekve, elől-hátul, hümmögött egy keveset, majd mondta, hogy felöltözhetek.

Kint írt fel gyógyszert, egy Aerius nevű tablettát, amit szednem kell, és kenőcsöt, valami hydrokortizon szerűséget, amivel kennem kell. Napra nem tehetem a kent részt, így mostanában többnyire kesztyűben sétálok. A gyógyszertárban újabb 19 €u, tehát a pókjaim, az általam vásárolt antibiotikumos kenőccsel már kb. 30 €u-ba fájnak eddig. Érdemi javulás nélkül. Elismerem a sürgősségi orvosok tevékenységét, de valószínű nem bőrgyógyász-specialisták. Másik dolog az, hogy otthoni tapasztalataim, és ezzel kapcsolatos olvasmányaim szerint, az orvosi szakágak közül talán a bőrgyógyászat az, amelyik a legjobban a sötétben tapogatódzik, találgat. Mindenesetre azt bizton láttam, hogy az adott görög doktorúrnak halvány fogalma sem volt, mivel állhat szemben, adott egy általános, többnyire allergiás tünetekre használandó együttest. Végülis, lehet hogy igaza lesz, lehet hogy beválik, már nem bánnám ha elmúlna.

Akkor még a bevásárlás, és a kései hazaérkezés után főztem egy meleg ebédet, illetve inkább estebédet, amit utána három napig kihagytam. Hétfő este menetrend szerint megjött az ítéletidő, hatalmas szél, pillanatok alatt bő 10 fokot esett a levegő hőmérséklete. 10 után, olvasás közben figyeltem fel a szél süvöltésének háttérzajaként egy kísérteties harangszóra. Ahogy jobban füleltem, és kikukucskáltam, kiderült, hogy a szél akkora volt, (megint 110-120 km-s) hogy megkongatta a kis Szent-Anna kápolna tornyában a harangot. És ez egész éjjel hallatszott.

A meteorológia éjjelre 0-1 fokot írt a szigetre, a nagy szél miatt mínusz 9 fokos hőérzettel. A sátorban nem fáztam, be voltam öltözve, és a hálózsák is tartotta a meleget, de reggel mikor kinéztem, bizony tényleg csípős idő fogadott. Itt közvetlen a víz mellett még természetesen érvényesül a tenger tizen-foka, de a parttól távolabb, a domboldalak reggelre megint hóba burkolództak. Itt is esett, sőt a nagy szél miatt inkább hófúvást lehet mondani, de természetesen nem maradt meg. Reggel még megfőztem gyorsan a meleg, friss kávét, de az ebéd már hideg volt. Olvastam, este filmeztem, nem sok kedvem volt a sátorból kimozdulni. Ugyanez volt szerdán is, akkorra viszont lemerültek az akkuk, a napelemeket kisem raktam, nem sok értelme lett volna, így a délután ismét a Gorgonában talált.

Csütörtökön már délelőtt megpróbálkoztam egy parti sétával, enyhült valamit a szél, néha a nap is szégyellősen kikukucskált egy percre, de a jobb időnek még csak a prognosztizált javulása vigasztalhatott, az érzés még nem volt meg. Délután ismét vendéglő, a képek feltöltése folytatódott, közben, míg az lassan ment, olvasgattam. Délután ismét nekiláttak a hatalmas terem díszítéséhez, terítéséhez. A díszleteket látva már meg sem kérdeztem, február úgy tűnik a karneválé!

Pénteken reggel, jobb időben, kávéfőzés után vízért mentem, a mólónál 4 nagy busz, a tavernában pedig állt a bál! Szokatlan így délelőtt, de mikor benéztem, láttam, hogy a több száz vendég mindegyike gyerek. Biztos a városi iskolák tartották itt a farsangi bulit, de egész délutánik üvöltöttek a 70-es évek disco-slágerei, a mai görög ifjúság Boney M-re ropta egész nap, természetesen nemenként elkülönült csoportokban.

Pénteken megint meleg ebéd volt, délután már rendes nagy séta, ismét átalakulás előtt van az idő. Ma, szombat éjjel, vasárnap hajnalban köszönt be egy teljes szélcsend, és fordul át a fuvallat délibe. Holnap még napsütéses, enyhe lesz az idő, de hétfőtől már csak a viszonylagos enyheség marad, a szél megerősödik, délről felhőket hoz, ború, és néha eső várható. De, közeleg a március, tehát napról napra jobb lesz az idő. Napra a kezemmel úgysem mehetek, bár az UV ma is 4-es erősségű. Addig marad a sok olvasás, a filmek.

 

Február 27. péntek

 

Múlt hét szombat délelőttjén írtam az utolsó sorokat. Mikor elküldtem, egy hirtelen ötlettel, köszönhetően a napsütéses, szélcsendes időnek, úgy döntöttem, hogy megejtem a heti bevásárlást. Bekerekeztem a városba, természetesen most sem hagytam ki egy kis csavargást a kikötőben, megnéztem hogyan készülnek a turistaszezonra. Akkor futott be a Blue Star hajója Pireuszból, hát meg kell hagyni, hogy szombathoz képest még nagyon idény előtti volt a forgalom. A tavernákból még csak pár üzemel, inkább a felújítások zajlanak, forgalom talán csak a kávézók teraszán van, ahol erős átlátszó fólia-függönyökkel védik a bent ülőket a széltől, sőt, hűvösebb időben még gázüzemű hősugárzókkal is melegítenek. Így megvan az illúzió, hogy a szabadban, közvetlen a vízparti sétányon ülnek, és mégis védett helyen. Általában nagy társaságok ülnek be, többnyire fiatalok, és egy-egy ital, kávé mellett órákig megy a traccs-parti, amúgy görögösen, tehát mindenki egyszerre beszél, és úgy, hogy lehetőleg az ő hangja legyen a legerősebb….

Benéztem az új áruházba is, aminek a megnyitóját kifogtam. Koptak azóta a kirakott léggömbök, koptak az akciók, és csökkent a nyitási láz, a forgalom. Megint úgy jöttem el, hogy jobb lesz a megszokott! A Koutelieris-ben még nem igazán csalódtam. Most még hozzácsaptam a szokásosakhoz egy hatos csomag, másfél literes ásványvizet is. Az a helyzet, hogy mint már írtam, a falu egyik kifolyójáról hordom a vizet, ilyen másfél literes flakonokban. Görögországban általában nem ajánlják a vezetékes víz fogyasztását. Akinek kicsit érzékenyebb a gyomra, könnyen összekap egy fertőzést, bár az is igaz, hogy mint láttam, a helybeliek is szinte kivétel nélkül ásványvizet hordanak haza ivóvízként. Én már lassan 5 hónapja iszom ezt a vezetékes vizet, néha kicsit dohos a szaga, néha, főleg nagyobb esők után bezavarosodik, de nem okozott különösebb problémát. Annyi tanúsítja talán a nem maradéktalan tisztaságát, hogy a PET-palack, amiben hordom, elég hamar bepenészedik, a belsejében apró fekete telepek kezdenek megjelenni. Elejében még ilyenkor kiklóroztam a palackot, most inkább ahogy meglátom, kicserélem újra a flakonokat.

Megint későn értem haza, az aznapi meleg, és kiadós ebéd már egy korai vacsora is volt. A szél délutánra megerősödött, sőt, megint viharossá fokozódott, de szerencsére délire fordult, és a hőmérséklet meglepően enyhe volt. Vasárnap a „ház-körül” ténykedtem, fagyűjtés, aprítás, hoztam mosogató és fürdővizet egy másik helyről, a parti zuhanyozóból, apróbb javításokat végeztem. Meleg, de szeles nap volt, délután már csak egy rövid sétát tettem a parton, nem akartam messzire menni. Megint vasárnap volt, és délutánra megint csak sokan voltak kirándulók, sok kíváncsi nézelődővel, a napelemes utánfutó mindenkit oda csábít.

Hétfőre maradt a kellemes meleg, délelőtt egy kis esővel. Ekkor mentem le kenyérért, de sem az én kis boltomban, se a másik szupermarketban, ami messzebb van, nem volt friss kenyér. Mindkét helyen holt természetesen, és némi értetlenséggel mondták, hogy ma nincs sehol sütés! Akkor már leesett, eszembe jutott a múltkori beszámolómban idézett ünnepi naptár, ezen a hétfőn volt a „Húshagyó hétfő”, ettől a naptól a nagyböjt végéig nem esznek a helyiek húst. ( Én már rég óta tartom ezt a diétát.) Tehát ünnep. Délelőtt ahogy a szemerkélő esőben, kenyér nélkül sétáltam haza, a faluban teljes csend volt. Délre az eső elállt, megfőztem, majd felmentem a kistemplom dombjára netezni, ahogy lenéztem a kikötőre, nem hittem a szememnek! Minden talpalatnyi szabad helyen, utcákban kocsik parkoltak, de rengeteg. Később le is sétáltam, hát bent a városban még nem láttam ekkora tumultust! Minden hibernált étterem, taverna kinyitott, és mind tömve ünneplő családokkal, társaságokkal. Az itteniek tényleg megadják a módját a hagyományokról történő megemlékezésnek!

Itt is, de a délutáni sétámon a parton is több helyen találkoztam sárkányeregetőkkel. Szerintem, (bár ennek nem sikerült utána nézni) ez is valami, a dátumhoz kötődő hagyomány, fiatalok, idősek, családok együtt eregettek egyszerű, papírból készült, hosszú farkú sárkányokat, és a ténykedést a családból valaki fényképezte, filmezte. Jó lenne tudni, mi is a tulajdonképpeni értelme, jelentősége, illetve honnan ered ez az érdekes hagyomány. Mindenesetre a követő hét a sajt hete, ekkor főképp sajtot, egyéb tejtermékeket, és tojást esznek, hús szigorúan tilos. (Csak széljegyzet, azóta most vagyok először a Gorgonában, eddig volt elég áram az akkukban. Most néztem a pultnál a kínálatot, zöldségek, tészta, sültkrumpli, sajttál. Hús, valóban nincs!) Nem tudom azt, hogy ezen a héten a hölgyeknek nem szabad hajat mosniuk, mert megőszülnek, azt betartják-e? Én mostam hajat, igaz, már előtte is ősz voltam. A kocsmárosné biztos betartja, mert koromfekete és rendkívül dús hajkoronája meglehetősen zsírosan tapad már a fejéhez!

Késő estig tartott a faluban a felfordulás, kedd reggel már ismét visszaállt a rend, kihalt volt minden. A következő napok a rutin egyhangúságával, mondhatni a csendes otthoni élet nyugalmával, és rendszerességével teltek, különösebb esemény nélkül. Csak közelít már a március, a levegő hirtelen lett kimondottan meleg. A szél állandó, de nem különösebben erős. A nap, mikor zavartalanul süt, (ilyen volt szerda, mikor egész nap egy szál felhő nem volt az égen, és szellő sem rezdült) kimondottan éget, igaz, a honlap szerint is az UV erőssége már 5-ös. Jókat lehet sétálni, napozni, szélcsendes helyre behúzódva nagyokat olvasni. (Most hiányzik igazán az ebook-reader, hisz a tab az erős napfényben alig élvezhető, nagyon tükrözik.) Minden reggel 9-1/2 10-ig alvás, aztán reggeli, begyújtok a tűzhelybe, kávéfőzés, minden másnap séta a boltba kenyérért, és máris a delet támadja az óra.

(Közjáték. Mint írtam, a Gorgonában írom ezeket a sorokat, délben volt egy hatalmas vihar, zivatarral, mennydörgéssel, gondoltam, hogy a délutánnak már annyi. Az előbb, ahogy illik, kikértem egy pohár bort, ez az ittlétnek, a konnektor és wifi használatnak az ára. Kihozták, majd nem sokkal utána, most, egy tányér tésztás valamit tett elém a srác, mondván, hogy a ház meghívása. Közben elfogyott, tészta volt, sok zöldséggel, és polippal. Érdekes, fűszeres paradicsommártásban, egy valami kilógó ízzel, amit még nem azonosítottam, de ami nem nagyon volt való ide. Persze, alapjában finom volt, csak a csípősséget hiányoltam.)

Vissza a hétköznapokhoz, mint írtam hajat mostam, tegnap délután lezuhanyoztam, addigra a napocska jól felmelegítette a zuhanytartályt, és a héten mostam is. Nagy sétákat is tettem, többnyire délután, az ismét eléggé átformált parton. Sajnos megint találtam, egy, mint kiderült elpusztult óriásteknőst. Messziről láttam, hogy közel a korábban fellelthez, megint egyet dobál a hullám, közvetlen a parti homokon. Mikor odaértem, azt láttam, hogy az uszonyai mozognak, lebegnek, a feje is mozog, de csak nem akar a víz mélyebb része felé haladni. Csizmában voltam, begázoltam, gondoltam segítek neki. Bár a szeme csukva volt, de mozgott, ezért megpróbáltam beterelni a nyíltvíz felé, de minden hullám visszahozta. Ekkor láttam, hogy a testrészeinek a mozgása is csak a hullámok műve volt. Már élettelen volt, csak még nem állt be a merevség. Ahogy megint a parti homokra került, és hullámok habjai is lekerültek róla, akkor láttam, hogy a feje teteje be van törve. Valószínű egy hajó kaphatta el, betörte a fejét, azonnal elpusztult, azóta csak sodródott. Kár értük. Pár száz méterrel odébb még mindig a homokban fekszik, látszólag változás nélkül a nagyobb, valószínű öregebb, ami már jó 2 hónapja ott van. Sokan megnézik, fényképezik, a kutyák körbeszaglásszák, de senki nem nyúl hozzá. Az itteni természetvédelmi törvények nagyon kemények, nagyon szigorúan védenek még egy kis gyíkot is, nem beszélve a különösen védett teknősökről. Nagyon meg kellene magyarázni, ha valaki szuvenírként el akarná vinni a páncélját, még ha az egy több hónapja elpusztult állaton van is. Nem tudom mi lesz a sorsuk, valószínű lassanként elnyeli a homok őket.

A szép időben, a napon egész nap töltődnek az akkuk, esténként nagy filmezés, néha még napközben is sikerül egy kicsit olvasnom. Bár, dolog mindig van. Ma délelőtt még remek idő volt, hirtelen, az ebéd főzése közben feketedett el az ég, és jött az említett vihar. De gyorsan elvonult, és közben már megint előbújt a nap, bár már az is készül lemenni. Két nap múlva belelépünk a márciusba. Hihetetlen mennyire telik az idő!

 

Március 6. péntek

 

Megint eltelt egy hét. Az időjárás ebben az elmúlt hétben gyökeresen megváltozott, szerencsére előnyére! Szombaton a városba készültem, bevásárlásra, de az időváltozás megint hatalmas széllel járt, és bár melegen sütött a nap, de nem volt kedvem a hatalmas szélben tekerni 18-21 km-t. Hiába, öregszem, vagy lustulok. Elég volt Skandinávia, és főleg Izland az örök, és hatalmas széllel, ami Murphy törvénye szerint szinte mindig szembe fújt, már nem kívánom.

Délután azért egy nagy séta belefért a parton. Nagyon nem voltam egyedül, a javuló idő sok kirándulót, sétálót csalogatott ki a partra, kutyasétáltatásra, kagylóvadászatra, vagy csak egy egyszerű, hangulatos víznézőbe. Felmentem egész a kutyabarátom házáig, ez jó 2.5-3 km, bár most nem látogattam meg, nem akartam fájdítani a szívét, hisz meg van kötözve, és biztos szívesen jött volna egy nagy rohangálásra. De a gazdája tudta nélkül nem hozhatom, Ő pedig nem volt kint.

Ami szembetűnő változás volt, hogy mindkét teknős eltűnt. Akkora hullámok nem voltak, hogy visszavitték volna a mélyebb vízbe a tetemeket, főleg azért, mert a hullámok inkább mindig partra dobják őket. A nagyobbik, meg már a víztől jó 50 méterre volt a parton, eléggé a homokba süppedve. A helye körül sok lábnyom volt, vonszolás viszont nem látszott. Valószínűnek tartom, hogy vagy az itteni köztisztaság, vagy a megfelelő természetvédelmi hatóság vitte el végre. Ez így helyes, mind a közelgő fürdőszezon szempontjából egészségügyileg, mind a nagy és fenséges teknősök tisztelete ezt kívánja. Magánember biztos nem vitte el, az itteniek nagyon is tisztában vannak az erre vonatkozó szigorral.

Vasárnap reggel ragyogó idő, szélcsend, úgyhogy irány a város, bevásárló nap következett. Bár ez, hogy vasárnap, így a Húsvét előtti hetek bonyolult szakrális hagyományainak és az ezzel kapcsolatos helyi szokás pontos ismerete nélkül, eléggé zsákbamacska. Ahogy közeledtem a város felé, a kihalt utat látva, és a folyamatos harangjátékot hallva, amit a benti templomok felöl sodort a szél, már sejtettem, hogy talán hétköznap jobb lett volna…. Most ugyanis mindegyik vasárnap, (és valami ok miatt a legtöbb csütörtök) valaminek az ünnepe, és a boltok zárva vannak, a pékek kevés kivétellel nem sütnek kenyeret.

A Koutelieris bejáratán ott volt természetesen a rács, akkor már csak egy szorgalmas pékben reménykedtem. A városban folyamatosan szóltak a harangok, a Nagytemplom körül az utcákon mindenütt ünneplőbe öltözött családok, és főleg a hagyományokat szigorúan őrző idősebbek. Valamilyen szertartás ért éppen véget, inkább kifelé jöttek az emberek. Sportosan voltam öltözve, épp csak belestem, de mivel láttam, hogy nincs szertartás, és a bent lévő emberek már kötetlenül beszélgetnek, én is bemerészkedtem, és beültem a padba. Otthon is szeretek beülni templomokba, különös hangulata van az itteni csendnek, a pompázatos díszletnek, ami körülvesz. Itt is a rengeteg gyertya remegő lángja tette különlegessé a falakat körben díszítő szentek freskóit, csalóka, szinte mozgó hatást adva a képeknek. Mindenütt ikonok, arany díszítések, pompázatos gyertyatartók, és még sok, általam nem ismert célt szolgáló szertartási kellékek. Jól elnézelődtem, kint néztem csak, hogy majd fél órát bent üldögéltem.

A tér másik oldalán egy kisebb szupermarket, és azt vettem észre, hogy elég sokan tűnnek el az ajtaján. A kirakati redőnyök le voltak eresztve, de azért gondolom valami ügyeletként nyitva voltak. Sokkal szolidabb választék van mint a nagyobbik testvérében, de azért amit nagyon akartam, itt is megkaptam. Mellette pedig a kívánságom meghallgatása gyanánt nyitva volt a pék, így két vekni frissen sült szezámmagos kenyérrel, és a boltban vásároltakkal már biztosítva volt, hogy pár napig nem éhezem, bármi is történjék.

Sétáltam még egyet a kikötőben is, bár kicsit megzavart a szép időt meghazudtoló, délről jövő távoli égzengés hangja, és az ugyancsak ott végigvonuló fekete felhősáv, aminek bizony Agia Anna felett lógott a lába! Nézelődtem még, a sétány és a kikötő elég kihalt volt, az ünnepi hangulat itt visszafogottságban nyilvánult meg. Elindultam hazafelé. Az esőt sejtető felhősáv mellettem vonult, de nem kaptam belőle, sőt az aszfalt is száraz volt. Egész a falu határáig- Ott viszont nemcsak hogy eső nyoma látszott, de a mélyedésekben levő hatalmas tócsák tanúsága alapján komoly zivatar vonulhatott végig nem sokkal korábban. Hirtelen átszaladt az agyamon, hogy mit hagytam kint a sátor mellett ami elázhatott volna, de szerencsére, mint kiderült semmit, egyedül a napozó utánfutóra nem raktam fel az esőtakarót, (hisz tölteni raktam ki) , és az kicsit beázott.

De, hazaérkezés előtt még volt egy kis üzemi balesetem. A faluból a deszka-járdán szoktam kitekerni a sátorig, illetve ez az megemelt szintű járda az egyetlen járható út a dűne süppedő homokjában. Az egyik helyen egy lejtő vezet le a deszkákon, majd a végében közvetlenül egy éles jobbkanyar. A lejtőn felgyorsulva, a kanyarba érve fékezni kell. Amikor reflexszerűen ráléptem a kontrára a kanyarban, abban a tized-másodpercben tudtam, hogy ezt nem kellett volna! Az esőtől a felázott, kicsit mohás, nyálkássá lett deszka olyan volt, mint a jégpálya. Mire végiggondoltam, hogy ezt kár volt, már a földhöz is csapódtam, egy pillanat alatt szaladt ki a bicikli hátulja a csúszós kanyar külső íve felé. A jobb térdemen, és a karomon landoltam, a csomagtartók szerencsére zárva voltak, csak az első nyitott kosárból repült szét minden.

Gyorsan összekaptam magam, (még mielőtt jön valaki, és vidám perceket szerzek neki), és sajgó tagokkal hazatekertem. Itthon néztem aztán körbe a dolgokat, szerencsére nem tört össze semmi, még a tojások is kibírták a dobozban. A tréningem térde az csupa nyálkás kosz lett, de legalább nem lyukadt ki. Ahogy levetettem, viszont a fájós térdkalácsomon egy jó nagy, vérző seb volt, az ütés, és csúszás lehúzta a bőrt, és a sebbe valahogy beletört a tréning belső fekete bolyha is. Különösebb fertőtlenítőm nem volt, így szódabikarbónás vízzel mostam ki, ugyanazzal a porral beszórtam, és gézzel letakarva, ragtapasszal leragasztottam. Két napig nagyon fájt a térdkalácsom, de már rendben van, a kötést kedden levettem, most már csak egy száradó, jó nagy fekete seb van rajta.

Vasárnap aztán már így nem is volt nagy kedvem sétálgatni, megfőztem a kései ebédet, és délután a sátorban olvastam, pihentettem a lábamat. Estefelé még felmentem a kis dombra, egy kis netezésre, és láttam a Gorgona előtt parkoló rengeteg autóból, hogy ez is egy ünnepnap volt, és nem volt véletlen az egész délután hallott sok-sok kiránduló a környéken, a parton.

Hétfő csodálatos idővel kezdődött, beállt a teljes szélcsend, és a kristálytiszta, felhőtlen kék égen zavartalanul ragyoghatott a nap. Pillanatok alatt 20 fok köré emelkedett a hőmérséklet árnyékban is, és a nap kifejezetten égetett a sugaraival. A reggeli rituálék után kimentem a partra, nekivetkőztem, és ekkor még bekötött térddel, de kis szünetekkel egész nap napoztam, élveztem a semmittevést a gyönyörű időben. Éppen csak ebédfőzésre, és az ebéd utáni szokásos félórás sátorban történő szunyókálásra, a sziesztámra jöttem fel.

Kedden reggel ugyanígy folytatódott. Ébredés után rögtön kiraktam a napra a zuhanytartályt melegedni. Levettem a térdemről a kötést, nem is volt olyan csúnya mint gondoltam. A délelőtt napozással, és a 16-17 fokos, azért valljuk be, kicsit frissnek tűnő vízben történő 1-2 perces megmártózásokkal telt. Azért még hosszú időt nem érdemes ebben a vízben eltölteni, ha eddig megúsztam megfázás nélkül, nem érdemes sorsot kihívni magam ellen. Ebéd utánra megmelegedett majd 40 fokosra a  zuhanytartályban a víz, lecsapattam  a sós tengervizet, és hajat mostam.

Valamikor fél éve voltam még otthon hajat vágatni, és bár akkor levágták a szokásos 5 mm-re, mostanra már igencsak megnőtt. Még januárban olyat voltam kénytelen tenni, amit már nagyon rég nem tettem, fésűt vettem! Mostanra a hajam leért a fülem aljáig, hátul majdnem lófarokba lehet kötni, és bár volt olyan korszakom, mikor azt hordtam, de ez a mostani már nem az, nem érzem jól magam a hosszabb hajjal. Úgy terveztem, hogy a hazaindulás hónapjának elején, tehát valamikor április elején vágatom le, viszont már zavarta a komfortérzetemet, tehát szerdára borbélyt ütemeztem be.

Szerda reggel lementem a boltba kenyérért, és akkor megkérdeztem a boltost, hogy szerinte mennyiért vágnak itt hajat. Nem nagyon tudta, valószínű házilag intézik, de úgy emlékezett, hogy valahol 7 és 12 €u között, helye válogatja. Kértem tőle tippet, hogy hova érdemes menni, mert azért az a különbség nekem elég számottevő. Valahogy ezen a szálon merült fel az anyagi helyzetem, mennyi a havi keretem, honnan van bevételem. Mondtam, hogy nyugdíjasként az otthoni havi juttatásból élek. Kérdezte, hogy itt kint nem dolgozok? (Bár azért sejthette volna!) Mindenesetre kicsit homályosan, de azt mondta, majd beszél a fiával, én is beszéljek vele mikor legközelebb Ő lesz, és majd ajánl valami munkát. Ők épp újítják fel a szállodájukat, meg másutt is ez folyik nagy léptékben az idény előtt, és szerinte a fia tud intézni nekem munkát. Hát, hogy őszinte legyek, nekem meg sem fordult a fejemben ez eddig. Majd még át kell gondolnom, bár nem azért jöttem ki, hogy kőműves mellett segédmunkásként dolgozzak egész nap. Kell a pénz, és persze jó lenne több is, de azért a 3 gerincsérv után, (a többiről, a legutóbbiról nem is beszélve) valahogy nem érzem magam olyan erőnlétben, hogy megérje ebbe belevágni.

Aztán a szép időben megint a városba tekertem, fodrászt kerestem. A nézelődés közben egy itteni kínai boltba is beugrottam, hisz 5 hónapja kint vagyok, azért az én ruhatáram is, és itt is amortizálódik. Kb. 10 pár zoknival vágtam neki, most már csak 2 van, ami nem lyukadt ki. Az edzőcipőm vadonatúj volt mikor kijöttem, most már jó, ha az ittlétet kibírja, de haza már nem tudok benne menni. Nézelődtem, végül egy csomag zokni, és egy vékony, oldalzsebes szürke vászonnadrág lett belőle, összesen 10 €u-ért, ami kedvezőnek tűnik. Edzőcipőt még nem láttam olyat, ami tetszene, de még van idő.

Aztán találtam borbélyt is! Ez kifejezetten férfiakkal foglalkozott, a boltos mondta, hogy a vegyes szalonoktól óvakodjak, mert azok elég drágák. Hagyományos borbélyüzlet volt, az otthonihoz hasonló felszereléssel. Két dolog különbözött, ezt egy perc után ki is szúrtam. Az első, az a borbély kinézete volt, ami az első pillanatban szokatlannak tűnt. Egy koszos kékes farmernadrág volt rajta, felül pedig egy sötétkék, bizonytalan kinézetű munkásköpeny. Első ránézésre inkább mondtam volna (otthoni összehasonlításban) egy lakatosműhely raktárosának, vagy jobb megközelítésben talán művezetőjének. A fején levő nyúzott baseball-sapka alól rendezetlen fürtök lógtak ki, az arcán pedig háromnapos fekete borosta díszelgett. Rögtön a mondás jutott eszembe a suszter lyukas cipőjéről, és a varrónő szakadt ruhájáról.

A másik, az várakozás közben tűnt fel, illetve amíg az előttem levő két férfit megnyírta, hogy nem használnak borotvát. Szinte mindent a többféle elektromos vágókkal intéznek el. (Nálunk is volt egy időszak, a HIV-pánik kezdetén, amikor tiltva volt minden vágóeszköz a fodrászoknak, amivel vérző sebet ejthettek volna.) De, kétségtelen, szépen, gyorsan és jól dolgozott. Mikor én jöttem, mondtam neki görög szóval, hogy 5 mm-re kérem. Visszakérdezett angolul, és meglepődve, szerintem azt hitte rosszul fejeztem ki magam. Mikor megerősítettem, még rákérdezett, hogy az egészet 5mm-re, majd fejcsóválva nekilátott. Két perc alatt kész volt, és a végeredményen Ő ujjongott a legjobban, és elmondta vagy ötször, hogy mennyivel jobb, és hogy 10 évet fiatalodtam! Kétségtelen, hogy egy igen nagyméretű, dús, ősz loboncot hagytam ott a padlóján! 8 €u volt, aránylag baráti ár, a borravalót visszautasította, (és meglepődve fogadta az ajánlatot, bár igaz, hogy az előttem levőknek is pontosan visszaadott. Lehet, hogy itt nem szoktak adni?) Sűrű kézfogások közt biztosított arról, hogy neki megtiszteltetés, hogy levághatta a hajamat, jöjjek máskor is, és elköszöntünk.

Mindenesetre jobb így. Talán még annyi volt, ami érdekesség, hogy nem hoztam haza magammal szúrós haj-tüskéket. Az asztalán volt egy nagy papírhenger. Kb. olyan mint a wc papír, csak keskenyebb, és szakaszonként egy kék valami, mint kiderült öntapadós csík van benne. Annál szakít le mindig egy darabot, és a szokásos, ruhára terített, és nyak köré tekert borbélylepel alá, közvetlen a nyakra tekeri ezt a szalagot, és az öntapadóval viszonylag szorosan rögzíti. És ez megakadályozza, hogy a levágott haj a trikóba, ingbe jutva, egész napos viszketést, szúrást okozzon. Ügyes!

Tegnap, csütörtökön is még szép idő volt, megint napozással telt a legtöbb idő. Eszembe jutott, hogy tegnap múlt fél éve, hogy a sebészkés alá feküdtem a klinikán. Gyakorlatilag fél év rövid idő, de annak fényében, hogy abból már öt hónapot idekint töltöttem, és hogy mi minden csodálatos dolog történt velem azóta a rossz emlékű nap óta…. Szóval, optimista voltam, de azért csak remény volt, hogy így sikerül, az ami mostanra már megtörtént valóság.

Délutánra már eléggé feltámadt a szél, és figyelmeztető jel volt, hogy a halászhajó, mikor este befutott a kikötőbe, nem a szokott helyén, a beton-móló mellett parkolt le, hanem a nyílt vízen horgonyozták le, amit akkor szoktak, mikor viharos szél, vagy tényleges vihar várható. Éjszaka még csend volt, ma azonban már 70-80 km-es szél fúj, igaz még déli és meleg. Gyakran változik most az előrejelzés, de a hét végére, pár napig megint esős szeles időt jósolnak, igaz enyhe napokkal, tizenfokos átlaghőmérséklettel. Ma már természetesen nem volt fürdés-napozás, inkább, mivel kifogytak a készleteim, fát gyűjtöttem és vágtam, pár napra elraktároztam a száraz fát, hátha tényleg bejön az eső.

  

 

 

             

 

 

 

 

                                                                                                                                        

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.